"A tökéletes pasi"

Ez volt a címe a filmnek, amit az imént néztem. Tipikus amerikai romantikus film, aminek a végén minden jóra fordul, a pasi (aki mellesleg a Szex és New York Mr. Big-je) a lehetetlennel határos módon mégiscsak megismerkedik a nővel, akivel teljesen összeillenek, pedig már minden veszni látszott...Tipikus, kiszámítható, irreális, "amerikai"... Mégis szeretem ezeket. Már-már gyerekes rajongással tudok drukkolni a szereplőknek, hogy összejöjjenek a dolgaik, pedig a végét már az első öt perc után lehet teljesen pontosan tudni, de amikor bekövetkezik, és jön a Happy End, akkor együtt örülök velük, örömömben olykor még tapsolok is. :) (Meg lehet kérdezni azokat, akik néztek már velem együtt romantikus filmet:) ) Nem tudom pontosan, miért van ez. A gyakorlatban olyan távol áll tőlem. Nem vagyok az a földtől elrugaszkodott fajta ember, mint a filmek főhősei, akik a legőrültebb dolgokat is hajlandóak, képesek megtenni a szerelemért, a szerelmükért. Mégis tetszik. Talán pont azért, mert a vágyaimat ábrázolják, azt, amit én nem tudok, nem merek megvalósítani. Mégis mindig arra vágytam, hogy filmszerűen kalandos módon ismerkedjek meg az igazival, legyen meg a végzet benne, sodorjon össze a sors valami különlegesen izgalmas, és előre kiszámíthatatlan (filmszerűen kiszámítható) módon, úgy, ahogy az az életben teljesen valószínűtlen lenne, ne legyen egyszerű, és akadálymentes, legyen benne bonyodalom, legyen története, úgy, ahogy azt a fantáziával rendelkező forgatókönyvírók találják ki, és mutatják be a filmekben. Persze az életben általában nem úgy mennek a dolgok. Én mégis ezt várom. Lehet, hogy ez a filmek hibája?! Olyan vágyakat táplálnak belém, ami a valóságban szinte biztos, hogy nem teljesül. Vagy jó azért, mert megmutatják, hogy lehet az életet - ha nem is filmszerűen - de a szürkeségtől, egyszerűségtől elrugaszkodva is élni? Vagy ha nem is lehet, legalább abban a másfél órában kiszakítanak a "többnyire(!)" unalmasan egyszerű valóságból?
Szeretném a romantikus filmek mozgalmasságával, színességével, szövevényességével, "kiszámítható fordulatosságával" élni az életem. Szeretném, ha lenne valaki, akivel megvan a közös múlt, és a jelen. Akivel megvannak a közös emlékek, aki ismer, aki tudja milyen vagyok, akit ismerek. Olyasvalaki, akivel egy szakítás, vagy "szünet" után "találkozok a mólónál, leülünk a padra egymásnak háttal, és az a párbeszéd hangzik el, amit csak ketten ismerünk, és amit már ezerszer mondtunk el egymásnak":

" - Mondtam már, hogy szeretlek?
- Nem.
- Pedig igen...
- Még mindig?!
- Örökké... "

Ez a pár sor a "Tisztességtelen ajánlat" c. filmből származik. Annyiszor néztem meg, hogy a szövegét sok helyen már fejből tudtam, sőt, mivel németül is megvolt videón, és úgy is láttam jó párszor, még németül is maradtak meg mondatok belőle. (Ezt a pár sort speciel még most is tudom teljesen pontosan, hogy a német szinkronban hogy hangzott, pedig már jó pár éve nem néztem meg németül: " - Hab' ich dir schon mal gesagt, dass ich dich liebe?! - Nie. - Tue ich aber... - Wie lange?! - Für immer...")

Annyira nem olyan vagyok, mint a filmek főhősei... A furcsa az, hogy szeretek olyan lenni, amilyen vagyok, de szeretnék mégis kicsit olyan is lenni, mint "ők". Összeférhetetlenség... Legalábbis annak tűnik, de mégsem az, és erre is egy romantikus film kellett, hogy rávezessen: "Édes november". Talán én vagyok (vagy idővel leszek) az a munkájának teljes odaadással élő, a sikerekből táplálkozó, és ezt az egészet élvező férfi, aki arra vár, hogy valaki legyen rá olyan hatással, hogy kizökkentse ebből, kilökje a mókuskerékből, lelassítsa, jó értelemben visszafogja, "mentse meg" őt...