Futni voltam valamelyik este. Már jó ideje nem edzettem, meg se mozdultam, pedig nem is olyan nagyon régen még erősen része volt az életemnek. Későn indultam el, egyébként sincs már sokáig világos, így már majdnem teljes sötétség volt, az egyedüli fényforrás a világító hold és a csillagok voltak... Úgy éreztem magam, mint a mesében, amikor a "szegénylegénynek" a csillagok mutatják az utat.:) Tényleg misztikus volt, egyedül, a hidegben, az olyan típusú sötétben, amikor fekete minden, azonban a mozgásom árnyéka a Hold fényétől egyértelműen kirajzolódik. Ilyen körülmények között különleges a futás hangulata. Egyébként is szeretem, de így több... Egyedül vagyok, és ilyenkor lehetőségem nyílik igazán szabadjára engedni a gondolataimat. Csak futok, lépek, haladok előre, a gondolatok meg jönnek, egyre jobban, ahogy a test fárad, az agy forog. Egy idő után ahogy a szervezetem kimerül, a cipőm ütemes dobogása, mintha sámándob hangja lenne, a fáradtsággal együtt egy más tudatállapotba repítenek. Ilyenkor már nincsenek gondolatok, euforikus üresség van, fel nem fogott testi fáradtság. Mintha kívül lennék a testemből, úgy nézek magamra, a testem motorikusan működik. (Talán valami ilyesmit nevezhetnek a buddhizmusban nirvánának...). Nem könnyű elérni, nem is mindig sikerül. Először fáj a fáradtság, előfordul, hogy annyira, hogy már könny szökik a szemembe. Nehéz továbbmenni, lelki erő kell hozzá.
Volt egy gyenge periódusom, az elmúlt pár hónap, amikor nem vitt rá a lélek a küzdelemre... Ezt konkrétan észrevettem azon ritka alkalmakkor, amikor futni mentem, és elért a fáradtság. Visszatekintve be kell lássam, hogy ez nem csak a futásra vonatkozott. Olyan a helytállásom az élet más területén is, mint ahogy egy fizikai erőpróbának megfelelek. A felismerés megrémisztett. Ebben rejlett mindig az erőm, így értem el amit elértem, hogy jöhetett akár szembeszél is, nem álltam meg pihenni, nem adtam fel. Fájhatottt, nehéz lehetett, "folyhatott a könnyem", de mentem, és így voltam elégedett. Az utóbbi időben leálltam, és feladtam. Nem én voltam ez, az árnyéka sem voltam önmagamnak. Nagy az elhatározás bennem a "visszaváltozásra", megint az akarok lenni, aki képes küzdeni. Tudom, hogy ez bennem van, csak nem szabad hagynom elveszni. Csak így lehetek elégedett.
Ma is kimentem, ma is sötétben... Határozottan itt az ősz, kavarog a szél, időnként levelet fújva az arcomba, visszafelé taszítva, fáj, ahogy lépek, annyira nem bírom emelni a lábam, alig haladok előre. Régen visszatérő álmom volt, hogy futok, valami elől, valaki mellett, valakivel versenyezve, valahová sietve, és egyszerűen nem engedelmeskedik a lábam. Mintha súlyok lennének rajta, olyan lassan mozog, és ez az érzés az őrületbe kerget. Sokáig nem tudtam, hogy az ilyen típusú álomnak jelentése lehet, de aztán olvastam egy pszichológus álmokkal kapcsolatos elemzését, hogy az ilyen típusú visszatérő téma az emberben lévő erős akaraterő álombéli megnyilvánulása.... Az utolsó kilométeren felélénkült a szél, eleredt az eső. Mégjobban fájt, mégnehezebb volt. A testem egyetlen vágya annyi lett volna, hogy ne kelljen többet lépnie, pihenésért kiáltott. A tudatom mást kívánt. Aztán elhomályosodott a látásom, eltompult a fájdalom, eltűntek a gondolatok... megérkeztek a "várva várt" könnyek. :) Elégedett voltam.
Talán jó úton járok, talán az álmok is hamarosan visszatérnek...
Volt egy gyenge periódusom, az elmúlt pár hónap, amikor nem vitt rá a lélek a küzdelemre... Ezt konkrétan észrevettem azon ritka alkalmakkor, amikor futni mentem, és elért a fáradtság. Visszatekintve be kell lássam, hogy ez nem csak a futásra vonatkozott. Olyan a helytállásom az élet más területén is, mint ahogy egy fizikai erőpróbának megfelelek. A felismerés megrémisztett. Ebben rejlett mindig az erőm, így értem el amit elértem, hogy jöhetett akár szembeszél is, nem álltam meg pihenni, nem adtam fel. Fájhatottt, nehéz lehetett, "folyhatott a könnyem", de mentem, és így voltam elégedett. Az utóbbi időben leálltam, és feladtam. Nem én voltam ez, az árnyéka sem voltam önmagamnak. Nagy az elhatározás bennem a "visszaváltozásra", megint az akarok lenni, aki képes küzdeni. Tudom, hogy ez bennem van, csak nem szabad hagynom elveszni. Csak így lehetek elégedett.
Ma is kimentem, ma is sötétben... Határozottan itt az ősz, kavarog a szél, időnként levelet fújva az arcomba, visszafelé taszítva, fáj, ahogy lépek, annyira nem bírom emelni a lábam, alig haladok előre. Régen visszatérő álmom volt, hogy futok, valami elől, valaki mellett, valakivel versenyezve, valahová sietve, és egyszerűen nem engedelmeskedik a lábam. Mintha súlyok lennének rajta, olyan lassan mozog, és ez az érzés az őrületbe kerget. Sokáig nem tudtam, hogy az ilyen típusú álomnak jelentése lehet, de aztán olvastam egy pszichológus álmokkal kapcsolatos elemzését, hogy az ilyen típusú visszatérő téma az emberben lévő erős akaraterő álombéli megnyilvánulása.... Az utolsó kilométeren felélénkült a szél, eleredt az eső. Mégjobban fájt, mégnehezebb volt. A testem egyetlen vágya annyi lett volna, hogy ne kelljen többet lépnie, pihenésért kiáltott. A tudatom mást kívánt. Aztán elhomályosodott a látásom, eltompult a fájdalom, eltűntek a gondolatok... megérkeztek a "várva várt" könnyek. :) Elégedett voltam.
Talán jó úton járok, talán az álmok is hamarosan visszatérnek...
2 megjegyzés:
Hidd el Peti, ez csak egy rövid szakasza volt az életednek,amit meg kellett tapasztalnod ahhoz, hogy több legyél, és még erősebb legyen benned a küzdeni akarás. Tudod, közvetlenül mielőtt elérnéd a célod, van még egy nagy megpróbáltatás......
Érdekes, nekem is visszatérő álmom, hogy valaki üldöz, vagy én akarok odafutni valakihez/valahova és mintha ólomból lennének a lábaim, alig jutok előrébb, pedig tiszta erőmből futnék. Ezenkívül olyat is szoktam álmodni, vagy ez már megtörtént?, hogy kiáltanék valakinek, mert veszélyben van, vagy csak épp valami rossz dolog történne, de nem jön ki hang a torkomon, semmilyen hang. Csak a rémült arcom és a tátogó számat látják.
Vajon ez a két álom összefüggésben van?
Jó, hogy újra írsz. Jó, hogy újra futsz. Jó, hogy újra.
Megjegyzés küldése