Die Sauna Insel

Néha észreveszem magam, hogy hagyom csak úgy eltelni az időt, és megfeledkezek arról, hogy úgy éljek, hogy ne hagyjam azt, hogy a napok egy szürke, nem feltétlenül rossz, de semleges masszává olvadjanak össze, hanem keressem azokat a dolgokat, amiket élvezek, amiket szeretek csinálni. Ilyenkor megfogadom, hogy tudatosságot viszek az élvezetek "hajszolásába". Most is egy ilyen tudatos periódusomat igyekszem élni...:) Ennek tükrében ma szaunázni mentem...
Ezen a környéken még nem igazán ismerek ilyen helyeket, így hát a "jó öreg" google-t hívtam segítségül. "Sauna Coesfeld"....és jöttek az eredmények a Coesfeld környéki szaunákról. Választottam egyet, a honlap alapján a legszimpatikusabbat, címet, nyitvatartást néztem, és este útnakindultam. Már első ránézésre, kívülről is nagyon tetszetős volt a hely, kedves kiszolgálás a recepción, jó hangulatú épület, maximálisan felszerelt öltöző. Sietve öltöztem át, fürdőgatya fel, törölköző körbeköt, szekrény bezár... Nagy érdeklődéssel indultam felfedezni a "Szauna szigetet" (lefordítva ez volt ugyanis a hely neve). Kóvályogtam az udvaron a kis faházikók között, amik a különféle szaunák voltak, mellettem sétálgattak köntösben az emberek. Egy külső, tehát nem öltözőben lévő zuhany alatt állt egy pasi. Nézem ott a sötétben, mintha nem lenne rajta semmi ruha. Hát valóban nem volt. Gondoltam magamban: "Te öcsém kemény vagy, csak ilyen lazára venni a figurát! Pláne ilyen hidegben...hehe:)" Aztán bemegyek egy kis házikóban, látok másik három meztelen férfit. Na itt már kezdtem furcsálni a dolgot. Kíváncsian bekukucskáltam a hozzám legközelebb lévő szauna üvegajtaján, hát ott is vagy 4 meztelen férfi izzadt. Kicsit kezdtem megilletődni, úgyhogy inkább nem ültem be közéjük, gondoltam még kicsit jobban körbenézek, és "értelmezem" a dolgot. A hirtelen jött feszélyezettségemet az oldotta először, amint továbbsétálva megláttam az első szembejövő meztelen nőt, mivel így már nem tűnt olyan valószínűnek, amitől tartani kezdtem, hogy ez egy olyan "fiú buli":). Szeretem egyébként is a meztelen nőket, de ennyire még talán, ilyen módon sosem örültem egy pucér lánynak...:). Na a nagy megkönnyebbülés után még mindig fennált az a probléma, hogy bizony a társasághoz viszonyítva erősen túlöltözöttnek éreztem magam. (Habár láttam egy lányt, aki valami top-féleségben volt, akkor úgy gondoltam, hogy itt mindenki kedve szerint vetkőzik, vagy öltözik. De csak ő volt az egyetlen ruhás... és később róla is kiderült, hogy a személyzethez tartozik:) )Úgy ítéltem meg, hogy itt akkor bámultak volna, akkor keltettem volna nagyobb feltűnés, ha a fürdőnadrág rajtam marad, így az első alkalmas helyszínen megálltam, gatya letol, és fel a fogasra! (Mármint a gatya... amiről egyébként most jut eszembe, hogy írok róla, hogy ott is maradt, szóval egy fürdőgatya mínusz a mai estére, de végülis hogyha ide fogok járni, nagy szükségem nem is lesz rá:) )
Szóval alkalmazkodva az itteni szokásokhoz, beilleszkedvén a tömegbe, gondoltam szaunázok is kicsit, hiszen végülis azért jöttem. Kiválasztottam az egyiket, bementem... Na itt ért a következő, elsőre kellemes, majd idővel kissé kellemetlenné váló meglepetés. Itt nem csak hogy meztelen nők vannak, hanem kimondottan csinos, és fiatal nők is! Bizony erős önkontrollra, gondolatelterelésre volt szükségem, hogy a női szépség elismerése ne váljon a testemen bekövetkező változás által mindenki számára láthatóvá...:) De ezen is hamar túl voltam, segítségemre szolgált az a szobában uralkodó 120 fok, ami 5 perc után elérte, hogy örültem, hogy nem döglök meg ott a helyszínen, nem hogy még a szexre tudtam volna gondolni...:) Érdekes dolog volt most számomra ez a meztelenség. Emlékszem, volt egy olyan visszatérő álmom is gyerekkoromban, hogy meztelenül állok valami forgalmas helyen, és kiszolgáltatva, megszégyanítve érzem magam. Abban az írásban (vagy műsorban, már nem emlékszem pontosan...) ami az álmokról szólt, és már említettem az előző bejegyzésben, volt szó erről az állandó álomról is. Abszolút a társadalom neveli belénk ezt a fajta szégyenérzetet. Egy rövid ideig itt is volt bennem egy kicsit ilyen érzés, de aztán teljesen elmúlt, egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve, nem zavart, nem érdekelt, hogy látnak, és alapvetően pedig senki nem is figyelt senkit. (A gőzfürdőben ülve is ilyeneken gondolkodtam, és azért az megfogalmazódott bennem, hogy az egyáltalán nem zavar, hogy engem meztelenül látnak ott, barátnővel viszont ilyen helyre nem biztos, hogy olyan szívesen jönnék, mert az már zavarna, hogy őt is meztelenül láthatják:)...)
Na essen szó azért egy kicsit magáról a helyről is, mert tényleg annyira nagyon jó, hogy igazán említést érdemel. Professzionális az egész! A kezdeti meglepetés és zavar után csak sikerült teljesen ellazulnom. Fényterápiás gőzfürdő, "Rózsa-kabin", fatüzelésű kandallóval fűtött finn szaunák, gőzfürdő, lábmasszázs medence, pihenőszobák fekvőágyakkal, zenével, vagy éppen teljes csendben, fűtött-vízágyas pihenőszoba, aromaterápiás szauna. Az egyik szaunába egyszer egész órakor bejött egy lány (na ő volt az, akin volt fürdőruha...), és egy szertartás keretén belül illóolajat locsolt a kövekre, meg valami "tantrikus" edényeket kongatott, közben meg nagy legyezővel legyezte a tömeg felé a kályha felől a forró levegőt. Élvezetes volt ez is.
Kellemesen elfáradtam, kikapcsoltam, ellazultam. Valószínűleg megyek máskor is. Ajánlani tudom másnak is. Ha úgy adódik, egyszer majd valaki kedves hölgyet is magammal viszek oda...:) De jó ha tud róla, hogy ez meztelenkedős móka! Én levetkőzök, engem már egyáltalán nem zavar, de itt mindenkinek le kell... ;):):):)

Nirvana

Futni voltam valamelyik este. Már jó ideje nem edzettem, meg se mozdultam, pedig nem is olyan nagyon régen még erősen része volt az életemnek. Későn indultam el, egyébként sincs már sokáig világos, így már majdnem teljes sötétség volt, az egyedüli fényforrás a világító hold és a csillagok voltak... Úgy éreztem magam, mint a mesében, amikor a "szegénylegénynek" a csillagok mutatják az utat.:) Tényleg misztikus volt, egyedül, a hidegben, az olyan típusú sötétben, amikor fekete minden, azonban a mozgásom árnyéka a Hold fényétől egyértelműen kirajzolódik. Ilyen körülmények között különleges a futás hangulata. Egyébként is szeretem, de így több... Egyedül vagyok, és ilyenkor lehetőségem nyílik igazán szabadjára engedni a gondolataimat. Csak futok, lépek, haladok előre, a gondolatok meg jönnek, egyre jobban, ahogy a test fárad, az agy forog. Egy idő után ahogy a szervezetem kimerül, a cipőm ütemes dobogása, mintha sámándob hangja lenne, a fáradtsággal együtt egy más tudatállapotba repítenek. Ilyenkor már nincsenek gondolatok, euforikus üresség van, fel nem fogott testi fáradtság. Mintha kívül lennék a testemből, úgy nézek magamra, a testem motorikusan működik. (Talán valami ilyesmit nevezhetnek a buddhizmusban nirvánának...). Nem könnyű elérni, nem is mindig sikerül. Először fáj a fáradtság, előfordul, hogy annyira, hogy már könny szökik a szemembe. Nehéz továbbmenni, lelki erő kell hozzá.
Volt egy gyenge periódusom, az elmúlt pár hónap, amikor nem vitt rá a lélek a küzdelemre... Ezt konkrétan észrevettem azon ritka alkalmakkor, amikor futni mentem, és elért a fáradtság. Visszatekintve be kell lássam, hogy ez nem csak a futásra vonatkozott. Olyan a helytállásom az élet más területén is, mint ahogy egy fizikai erőpróbának megfelelek. A felismerés megrémisztett. Ebben rejlett mindig az erőm, így értem el amit elértem, hogy jöhetett akár szembeszél is, nem álltam meg pihenni, nem adtam fel. Fájhatottt, nehéz lehetett, "folyhatott a könnyem", de mentem, és így voltam elégedett. Az utóbbi időben leálltam, és feladtam. Nem én voltam ez, az árnyéka sem voltam önmagamnak. Nagy az elhatározás bennem a "visszaváltozásra", megint az akarok lenni, aki képes küzdeni. Tudom, hogy ez bennem van, csak nem szabad hagynom elveszni. Csak így lehetek elégedett.
Ma is kimentem, ma is sötétben... Határozottan itt az ősz, kavarog a szél, időnként levelet fújva az arcomba, visszafelé taszítva, fáj, ahogy lépek, annyira nem bírom emelni a lábam, alig haladok előre. Régen visszatérő álmom volt, hogy futok, valami elől, valaki mellett, valakivel versenyezve, valahová sietve, és egyszerűen nem engedelmeskedik a lábam. Mintha súlyok lennének rajta, olyan lassan mozog, és ez az érzés az őrületbe kerget. Sokáig nem tudtam, hogy az ilyen típusú álomnak jelentése lehet, de aztán olvastam egy pszichológus álmokkal kapcsolatos elemzését, hogy az ilyen típusú visszatérő téma az emberben lévő erős akaraterő álombéli megnyilvánulása.... Az utolsó kilométeren felélénkült a szél, eleredt az eső. Mégjobban fájt, mégnehezebb volt. A testem egyetlen vágya annyi lett volna, hogy ne kelljen többet lépnie, pihenésért kiáltott. A tudatom mást kívánt. Aztán elhomályosodott a látásom, eltompult a fájdalom, eltűntek a gondolatok... megérkeztek a "várva várt" könnyek. :) Elégedett voltam.
Talán jó úton járok, talán az álmok is hamarosan visszatérnek...

"A tökéletes pasi"

Ez volt a címe a filmnek, amit az imént néztem. Tipikus amerikai romantikus film, aminek a végén minden jóra fordul, a pasi (aki mellesleg a Szex és New York Mr. Big-je) a lehetetlennel határos módon mégiscsak megismerkedik a nővel, akivel teljesen összeillenek, pedig már minden veszni látszott...Tipikus, kiszámítható, irreális, "amerikai"... Mégis szeretem ezeket. Már-már gyerekes rajongással tudok drukkolni a szereplőknek, hogy összejöjjenek a dolgaik, pedig a végét már az első öt perc után lehet teljesen pontosan tudni, de amikor bekövetkezik, és jön a Happy End, akkor együtt örülök velük, örömömben olykor még tapsolok is. :) (Meg lehet kérdezni azokat, akik néztek már velem együtt romantikus filmet:) ) Nem tudom pontosan, miért van ez. A gyakorlatban olyan távol áll tőlem. Nem vagyok az a földtől elrugaszkodott fajta ember, mint a filmek főhősei, akik a legőrültebb dolgokat is hajlandóak, képesek megtenni a szerelemért, a szerelmükért. Mégis tetszik. Talán pont azért, mert a vágyaimat ábrázolják, azt, amit én nem tudok, nem merek megvalósítani. Mégis mindig arra vágytam, hogy filmszerűen kalandos módon ismerkedjek meg az igazival, legyen meg a végzet benne, sodorjon össze a sors valami különlegesen izgalmas, és előre kiszámíthatatlan (filmszerűen kiszámítható) módon, úgy, ahogy az az életben teljesen valószínűtlen lenne, ne legyen egyszerű, és akadálymentes, legyen benne bonyodalom, legyen története, úgy, ahogy azt a fantáziával rendelkező forgatókönyvírók találják ki, és mutatják be a filmekben. Persze az életben általában nem úgy mennek a dolgok. Én mégis ezt várom. Lehet, hogy ez a filmek hibája?! Olyan vágyakat táplálnak belém, ami a valóságban szinte biztos, hogy nem teljesül. Vagy jó azért, mert megmutatják, hogy lehet az életet - ha nem is filmszerűen - de a szürkeségtől, egyszerűségtől elrugaszkodva is élni? Vagy ha nem is lehet, legalább abban a másfél órában kiszakítanak a "többnyire(!)" unalmasan egyszerű valóságból?
Szeretném a romantikus filmek mozgalmasságával, színességével, szövevényességével, "kiszámítható fordulatosságával" élni az életem. Szeretném, ha lenne valaki, akivel megvan a közös múlt, és a jelen. Akivel megvannak a közös emlékek, aki ismer, aki tudja milyen vagyok, akit ismerek. Olyasvalaki, akivel egy szakítás, vagy "szünet" után "találkozok a mólónál, leülünk a padra egymásnak háttal, és az a párbeszéd hangzik el, amit csak ketten ismerünk, és amit már ezerszer mondtunk el egymásnak":

" - Mondtam már, hogy szeretlek?
- Nem.
- Pedig igen...
- Még mindig?!
- Örökké... "

Ez a pár sor a "Tisztességtelen ajánlat" c. filmből származik. Annyiszor néztem meg, hogy a szövegét sok helyen már fejből tudtam, sőt, mivel németül is megvolt videón, és úgy is láttam jó párszor, még németül is maradtak meg mondatok belőle. (Ezt a pár sort speciel még most is tudom teljesen pontosan, hogy a német szinkronban hogy hangzott, pedig már jó pár éve nem néztem meg németül: " - Hab' ich dir schon mal gesagt, dass ich dich liebe?! - Nie. - Tue ich aber... - Wie lange?! - Für immer...")

Annyira nem olyan vagyok, mint a filmek főhősei... A furcsa az, hogy szeretek olyan lenni, amilyen vagyok, de szeretnék mégis kicsit olyan is lenni, mint "ők". Összeférhetetlenség... Legalábbis annak tűnik, de mégsem az, és erre is egy romantikus film kellett, hogy rávezessen: "Édes november". Talán én vagyok (vagy idővel leszek) az a munkájának teljes odaadással élő, a sikerekből táplálkozó, és ezt az egészet élvező férfi, aki arra vár, hogy valaki legyen rá olyan hatással, hogy kizökkentse ebből, kilökje a mókuskerékből, lelassítsa, jó értelemben visszafogja, "mentse meg" őt...

25

Ma van a születésnapom... Igazából nem tartom sokra az évfordulókat, meg az ilyesfajta "ünnepeket", mert azok csak úgy jönnek maguktól, és egy idő után kényszerré válhatnak. Nekem nem számít sokat, hogy most születésnapom van, vagy nem, nem tekintem olyan igazán különleges napnak. Nem kötöm hozzá erőszakkal az ünneplést, az ünnepi hangulatot, a megemlékezést. Ha szórakozni, mulatni akarok, azt megteszem bármiféle alkalom nélkül is...:)
Amire jók az ilyen alkalmak, és ezzel élni is szoktam, hogy támpontot ad az embernek az értékeléshez. Nekem az évfordulókkor mindig az jut eszembe, hogy értékeljem a periódust. Ilyenkor értékelem mindig az elmúlt évemet. Sőt, nem csak az évet, hanem az eddig eltelt időt, megélt dolgokat. Pláne most, mert ez a kor mégiscsak egy negyed század, mégiscsak megéltem a huszonéves éveim felét... Már egy ideje (és ez most nem is feltétlenül a születésnapomhoz kötődik, hanem inkább a diákévek elmúlásához) az a gondolat (nevezhetjük ezt is "dilemmának":) ) motoszkál a fejemben, hogy vajon "megfelelően" éltem-e le ezt a 25 évet, a gimnazista éveket, az egyetemi diákéveket. Elértem-e mindent, amit lehetett, megéltem-e mindent, amit lehetett?!? Nem tudok erre válaszolni...Sok mindent elértem, sok mindent megéltem. De azért bennem van mégis a kétség, hogy nem lehetett-e volna kicsit többet "belesűríteni". Bizonyos dolgokból biztos, de azért igyekeztem szem előtt tartani folyamatosan azt, hogy tudatosan "éljek". De mégis... Persze azt hiszem ez természetes. Az embernek mindig van hiányérzete, mindig többet akar, mint amennyie volt, mint amennyie van. De talán így jó, ez lehet a hajtóerő, hogy törekedjünk a többre. Csak nem szabad ezt hagyni elhatalmasodni, mert akkor az örök elégedetlenségben találja magát az ember. Röviden megfogalmazva: törekedni kell a többre, örülni kell annak, ami volt, ami van. :) Csak ez nem olyan egyszerű, ezt tapasztalom magamon is.:) Kicsit csalódott vagyok, hogy így rohannak az évek. Még szívesen lennék egy kicsit gimnáziumban is, meg abban a korban, meg szívesen lennék még egyetemista is. Persze annak a periódusnak is megvoltak azok a hiányosságai, amik most meg megvannak. Áhh, szóval tényleg nem egyszerű ez... De legjobb lesz nem nyígni ezeken, mert változni a múlt úgysem fog:) (de azért néha jó eljátszani a gondolattal :D )
Érdekessége a szülinapomnak, hogy most vagyok annyi éves, mint ahányadikán születtem. És érdekes, mert ez egy negyed évszázad, tehát még ha nem is kerek a szám, akkor is az egysége miatt különleges. És furcsa még, hogy a 18. születésnapomat is Németországban töltöttem, itt lettem "felnőtt", és tessék, hét év múlva megint itt vagyok, negyed "évszázadosan". Ki gondolta volna még akkor?!?! (Talán pont én... :P) Ja, és aranyos volt a fárasztó öregasszony, sütött nekem ma tortát...:)

Örömöt örömért

Ismét az öreg néni a szomszédból... Na nem kell máris fantáziálni, az öreg néni nem kapcsolódik közvetlenül a címhez...:):P De kezdem az elején, aztán majd eljutok valahogy odáig...
Szóval: Tegnap meghívott reggelire, mondta, hogy itt van a fia, Thomas is, menjek át reggel, és eszünk közösen, beszélgetünk kicsit, meg megjegyezte, hogy szerinte egyébként is ritkán járok át hozzá, pedig kellene, hogy mindig mindent meg tudjunk beszélni. Hát remek! :) Ő komolyan azt hiszi, hogy nekem ez minden vágyam, hogy vele társalogjak, meg hogy erre van leginkább időm. Mindenesetre olyan volt a helyzet, hogy nem tudtam kikerülni a dolgot, így hát elfogadtam a meghívást. Reggel szépen terítve a szabadban, finom péksütemények, felvágottak. A fia is ott volt. Így elöljáróban azért annyit tudni kell, hogy amikor a szerződést kötöttem az öregasszonnyal, akkor is ott volt ez a fia. Feltűnően (már-már túlzottan) kedves, "nyájas" viselkedés. Na meg rózsaszín póló, feminin kézmozdulatok. És a családjáról sem nagyon hallottam, hogy lenne. Mindegy, nem foglalkoztam vele... Szóval beszélgetünk reggeli közben, és a néni ajánlkozik, hogy tud egy jó bútorboltot (mert egyébként most bútorokat akarok venni...), és hogy a fia nagyon szívesen elkísér engem, megmutatja, hogy hol van. Mondtam persze, hogy nem kell eljönni velem, elég ha megmondja a címet, majd a navigáció "elkísér" odáig, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz, és címet nem kaptam, kíséretet azonban igen. Komolyan olyan érzésem támadt (visszapörgetve az eseményeket, elhangzottakat), hogy az öregasszony össze akart, össze akar hozni a fiával! Merthogy az buzi lehet minden valószínűség szerint!(Ja még a napokban egy pólót is kaptam az öregasszonytól, és kiderült, hogy azt a fia "küldte", mert rá az állítása szerint kicsi volt...) Na már most ha ez így van, és tényleg ez a cél, hát akkor ez nagyon megtisztelő, hogy éppen rám gondolt, meg nem is lenne rossz, hiszen Thomas nagyon kedves, ha buzi lennék, tetszene is külsőre (most is a "csinos" rózsaszín pólója volt rajta:) ), pénze is van, az "anyóssal" is kezdek már jóba lenni :) , csak hát az egyetlen "baj", hogy én egyáltalán nem vagyok az!!!:)
Na amint ez tudatosult bennem, bizony igyekeztem gyorsan bedobni az előttem lévő szendvicset, nem mintha annyira megjött volna az étvágyam, sőt, el is ment egészen, de valahogy már nem kívántam olyan sokat társalogni ebben a körben:).
Pedig sokat fejlődött a toleranciám ebben a témában. Régebben még harag is lett volna bennem, ma már kicsit jobban el tudom fogadni. Bár az túlzás, elfogadni nem tudom, de igyekszem figyelmen kívül hagyni, pláne ha engem nem is érint. Hollandiának volt szerepe ebben, hogy egy kicsit változott a véleményem erről az egészről... Érdekes volt azt látni, hogy ott minden mennyire elfogadott. Persze egy kicsit gusztustalan, de mégis becsülendő az a tolerancia, amit ők a szexualitás, és egyéb megosztottságra lehetőséget adó (pl. faji megkülönböztetés) témakörében tanúsítanak.
Voltam megint Amsterdamban, és tetszett, amit ott láttam. Na nem a sok homokos, az nem, de a piros lámpás negyed!:) Az valami hihetetlen, elsőre zavarba ejtő volt számomra... Ahogy a lányok (itt jegyezném meg, hogy javarészt gyönyörűek, fiatalok, és egyáltalán nem kurvásak) állnak az üvegajtó mögött egy szál bugyiban, és egy méterről végigméregethetik az emberek, hogy tetszik-e, vagy nem, az valami félelmetes. Tényleg zavarban voltam először, nem is mertem annyira megbámulni őket:), de aztán belejöttem:). Utána már egy-egy lány jött zavarba, a méregető tekintetem hatására, pedig nekik nem kellene, hiszen azért állnak ott, hogy megnézzék őket, sőt, nem is csak azért... Hihetetlen, ahogy mennek az alkudozások, kézzel-lábbal magyarázva, hogy mi mennyibe kerül. Tisztára, mint régen a Zsarnai piacon!:) Közben a rendőrök sétálgatnak az utcákon, bámészkodnak ők is, de mindenki nyugodt, egy-egy kirakat elhúzott piros függönye mögűl előbukkan egy-egy férfi kielégült arccal, és senki nem bámulja meg, nem foglalkozik vele, hisz ez itt természetes, ide ezért mennek az emberek... Meglepő módon ezek a prostik nem voltak számomra visszataszítóak, olyan természetesnek hatott minden az első meglepettség megszűntével. Itt természetes, és nyitott dolog a szex, nem tabu, és szégyelni való. Itt nyíltan elfogadják, hogy a szex már régen nem csak a fajfenntartásról szól, hanem az örömszerzésről, és azt mondják, hogy "miért ne lehetne ezt így csinálni, hiszen mindenki profitál belőle?". Ez a felfogás tetszik, bár én azért szeretnék megmaradni a profitálás azonos formájánal, tehát hogy "örömöt örömért", mert az "örömöt pénzért" szint még mindig elég idegen számomra, mármint ha a saját esetemről van szó:).
Na és még valami! Egy pozitív élménnyel gazdagodtam! Majdnem minden lány, aki előtt megáltam, kedvesen mosolygott, puszikat küldött! Ekkora sikerem már régen nem volt a lányok körében, szóval jóleső érzés volt!:):) (Még akkor is, ha erősen feltételezhető, hogy a puszik és a mosolyok a zsebemben lapuló párszáz eurónak szóltak (: )

Pillanatok

Vannak olyan pillanatok, amikor azt érezzük, hogy mindenünk megvan, amikor már nem tudnánk mást kívánni az élettől magunknak. Ilyenkor teljes az elégedettség, másként, merészebben fogalmazva boldogság. Sokszor azonban ezek a pillanatok sajnos tényleg csak pillanatok maradnak. Viszont világos így már a cél: akkor leszek elégedett, ha a pillanatok összeérnek.

"Itt a kistesóm!"

Kijött hozzám a tesóm látogatóba! Szétnéztünk erre-arra, megmutattam, hol dolgozok, mit csinálok, kik a munkatársak. Kicsit belelátott legalább az itteni életembe, munkámba, ami azért, meg kell jegyeznem, valószínűleg lényegesen különbözik az otthoni hétköznapoktól... Jó így, mert így hogy vannak ezzel kapcsolatos közös emlékek, "arcot kaptak" az emlegetett emberek, képpé alakultak a helyszínek, kicsit olyan, mintha "közelebb" lennék. Amikor már legközelebb beszélek a munkámról, az itteni dolgokról, fogom tudni, hogy tudja legalább egy ember, hogy miről van szó. (Nagyjából...:) ) Nem vettem ki szabadságot, pedig terveztem, de Mártika nem olyan, akit ez zavar. Mentünk egész nap, jött velem, intézkedtünk, besegített a munkámba, főzött nekem, buliztunk, városokat néztünk, vásároltunk, beszélgettünk... Ahogy itt volt, feltűnt, hogy mennyire el vagyok én már szokva attól, hogy esetenként van segítségem, még ha csak egy apróbb házimunkáról, egy nyomtatvány kitöltéséről, vagy bármi egyéb kis dologról is van szó. Azt szoktam meg, hogy a hétköznapokban mindenben csak magamra számíthatok, mindent egyedül kell megoldanom, ha én nem csinálom meg, akkor senki. Már annyira megszoktam ezt, hogy furcsán idegen volt az érzés, az hogy segítenek. Persze alapvetően nem is igénylem a segítséget, arra vagyok beállva, hogy megoldok mindent egyedül, és ezt szeretem is, ez így van jól, mert ha erre fel vagyok készülve, akkor nem érhetnek meglepetések, de mégis kellemes volt "újra felfedezni", hogy ez másként is lehet...:)
Egy másik furcsa dolog is tudatosult bennem az elmúlt napokban:
Visszaemlékszem, amikor még gyerek voltam, akkor olyan furcsának találtam azt, hogy anya meg a testvére, vagy apa meg a testvére, vagy a kersztanyám és a testvére, vagy bárkit említhetnék, aki felnőtt, szóval olyan furcsa volt akkor testvérekként látni, "elképzelni" őket. Mert a testvérek számomra akkor azt a két, vagy több gyereket jelentették, akik egyszerre mennek el reggel iskolába, együtt utaznak a buszon, közösen viszik őket strandra, otthon egymással veszekednek, és verekednek... És ezt semelyik felnőtt testvérpártól nem láttam...:) Ők csak úgy ismerték egymást, találkozgattak gyakran, meglátogatták egymást, beszélgettek egymással, szóval semmi olyan tulajdonság, ami az akkori definícióm szerint a "testvéreket" jelentette. Teljesen "hiteltelenek" voltak:). És most ahogy mentem ki a tesóm elé a reptérre, tudatosult, hogy már mi sem együtt járunk iskolába, strandra se nagyon megyünk, nem ugyanott lakunk, verekedni se verekszünk már, és a veszekedések is kihalóban vannak...:) A kívülállóknak ugyanolyan "hiteltelen", "egymást ismerő", "egymást látogató" testvérpárrá váltunk...:) A furcsa - de mégis természetes - pedig az, hogy "belülről" nem így tűnik, nem érzem ezt a különbséget. Persze valóban külön életet élünk már, máshol lakunk, nem minden nap találkozunk, de magunkat nem esik olyan nehezemre elképzelni a "régi definíció" szerinti testvérekként... Ebbe belegondolva most már nem teljesen hihetetlen, hogy talán mások is így vannak ezzel. Legalábbis a szerencsésebbek... :)