Kijött hozzám a tesóm látogatóba! Szétnéztünk erre-arra, megmutattam, hol dolgozok, mit csinálok, kik a munkatársak. Kicsit belelátott legalább az itteni életembe, munkámba, ami azért, meg kell jegyeznem, valószínűleg lényegesen különbözik az otthoni hétköznapoktól... Jó így, mert így hogy vannak ezzel kapcsolatos közös emlékek, "arcot kaptak" az emlegetett emberek, képpé alakultak a helyszínek, kicsit olyan, mintha "közelebb" lennék. Amikor már legközelebb beszélek a munkámról, az itteni dolgokról, fogom tudni, hogy tudja legalább egy ember, hogy miről van szó. (Nagyjából...:) ) Nem vettem ki szabadságot, pedig terveztem, de Mártika nem olyan, akit ez zavar. Mentünk egész nap, jött velem, intézkedtünk, besegített a munkámba, főzött nekem, buliztunk, városokat néztünk, vásároltunk, beszélgettünk... Ahogy itt volt, feltűnt, hogy mennyire el vagyok én már szokva attól, hogy esetenként van segítségem, még ha csak egy apróbb házimunkáról, egy nyomtatvány kitöltéséről, vagy bármi egyéb kis dologról is van szó. Azt szoktam meg, hogy a hétköznapokban mindenben csak magamra számíthatok, mindent egyedül kell megoldanom, ha én nem csinálom meg, akkor senki. Már annyira megszoktam ezt, hogy furcsán idegen volt az érzés, az hogy segítenek. Persze alapvetően nem is igénylem a segítséget, arra vagyok beállva, hogy megoldok mindent egyedül, és ezt szeretem is, ez így van jól, mert ha erre fel vagyok készülve, akkor nem érhetnek meglepetések, de mégis kellemes volt "újra felfedezni", hogy ez másként is lehet...:)
Egy másik furcsa dolog is tudatosult bennem az elmúlt napokban:
Visszaemlékszem, amikor még gyerek voltam, akkor olyan furcsának találtam azt, hogy anya meg a testvére, vagy apa meg a testvére, vagy a kersztanyám és a testvére, vagy bárkit említhetnék, aki felnőtt, szóval olyan furcsa volt akkor testvérekként látni, "elképzelni" őket. Mert a testvérek számomra akkor azt a két, vagy több gyereket jelentették, akik egyszerre mennek el reggel iskolába, együtt utaznak a buszon, közösen viszik őket strandra, otthon egymással veszekednek, és verekednek... És ezt semelyik felnőtt testvérpártól nem láttam...:) Ők csak úgy ismerték egymást, találkozgattak gyakran, meglátogatták egymást, beszélgettek egymással, szóval semmi olyan tulajdonság, ami az akkori definícióm szerint a "testvéreket" jelentette. Teljesen "hiteltelenek" voltak:). És most ahogy mentem ki a tesóm elé a reptérre, tudatosult, hogy már mi sem együtt járunk iskolába, strandra se nagyon megyünk, nem ugyanott lakunk, verekedni se verekszünk már, és a veszekedések is kihalóban vannak...:) A kívülállóknak ugyanolyan "hiteltelen", "egymást ismerő", "egymást látogató" testvérpárrá váltunk...:) A furcsa - de mégis természetes - pedig az, hogy "belülről" nem így tűnik, nem érzem ezt a különbséget. Persze valóban külön életet élünk már, máshol lakunk, nem minden nap találkozunk, de magunkat nem esik olyan nehezemre elképzelni a "régi definíció" szerinti testvérekként... Ebbe belegondolva most már nem teljesen hihetetlen, hogy talán mások is így vannak ezzel. Legalábbis a szerencsésebbek... :)
Egy másik furcsa dolog is tudatosult bennem az elmúlt napokban:
Visszaemlékszem, amikor még gyerek voltam, akkor olyan furcsának találtam azt, hogy anya meg a testvére, vagy apa meg a testvére, vagy a kersztanyám és a testvére, vagy bárkit említhetnék, aki felnőtt, szóval olyan furcsa volt akkor testvérekként látni, "elképzelni" őket. Mert a testvérek számomra akkor azt a két, vagy több gyereket jelentették, akik egyszerre mennek el reggel iskolába, együtt utaznak a buszon, közösen viszik őket strandra, otthon egymással veszekednek, és verekednek... És ezt semelyik felnőtt testvérpártól nem láttam...:) Ők csak úgy ismerték egymást, találkozgattak gyakran, meglátogatták egymást, beszélgettek egymással, szóval semmi olyan tulajdonság, ami az akkori definícióm szerint a "testvéreket" jelentette. Teljesen "hiteltelenek" voltak:). És most ahogy mentem ki a tesóm elé a reptérre, tudatosult, hogy már mi sem együtt járunk iskolába, strandra se nagyon megyünk, nem ugyanott lakunk, verekedni se verekszünk már, és a veszekedések is kihalóban vannak...:) A kívülállóknak ugyanolyan "hiteltelen", "egymást ismerő", "egymást látogató" testvérpárrá váltunk...:) A furcsa - de mégis természetes - pedig az, hogy "belülről" nem így tűnik, nem érzem ezt a különbséget. Persze valóban külön életet élünk már, máshol lakunk, nem minden nap találkozunk, de magunkat nem esik olyan nehezemre elképzelni a "régi definíció" szerinti testvérekként... Ebbe belegondolva most már nem teljesen hihetetlen, hogy talán mások is így vannak ezzel. Legalábbis a szerencsésebbek... :)
2 megjegyzés:
Írj gyakrabban, jó olvasni! (:xe
Ha van miről, és van lehetőségem, akkor írok...De egyébként sem szabad túl gyakran, mert úgy megnő a veszélye, hogy unalmassá válok.:P
De tényleg örülök, ha tetszik. :)
Megjegyzés küldése