Pillanatok

Vannak olyan pillanatok, amikor azt érezzük, hogy mindenünk megvan, amikor már nem tudnánk mást kívánni az élettől magunknak. Ilyenkor teljes az elégedettség, másként, merészebben fogalmazva boldogság. Sokszor azonban ezek a pillanatok sajnos tényleg csak pillanatok maradnak. Viszont világos így már a cél: akkor leszek elégedett, ha a pillanatok összeérnek.

"Itt a kistesóm!"

Kijött hozzám a tesóm látogatóba! Szétnéztünk erre-arra, megmutattam, hol dolgozok, mit csinálok, kik a munkatársak. Kicsit belelátott legalább az itteni életembe, munkámba, ami azért, meg kell jegyeznem, valószínűleg lényegesen különbözik az otthoni hétköznapoktól... Jó így, mert így hogy vannak ezzel kapcsolatos közös emlékek, "arcot kaptak" az emlegetett emberek, képpé alakultak a helyszínek, kicsit olyan, mintha "közelebb" lennék. Amikor már legközelebb beszélek a munkámról, az itteni dolgokról, fogom tudni, hogy tudja legalább egy ember, hogy miről van szó. (Nagyjából...:) ) Nem vettem ki szabadságot, pedig terveztem, de Mártika nem olyan, akit ez zavar. Mentünk egész nap, jött velem, intézkedtünk, besegített a munkámba, főzött nekem, buliztunk, városokat néztünk, vásároltunk, beszélgettünk... Ahogy itt volt, feltűnt, hogy mennyire el vagyok én már szokva attól, hogy esetenként van segítségem, még ha csak egy apróbb házimunkáról, egy nyomtatvány kitöltéséről, vagy bármi egyéb kis dologról is van szó. Azt szoktam meg, hogy a hétköznapokban mindenben csak magamra számíthatok, mindent egyedül kell megoldanom, ha én nem csinálom meg, akkor senki. Már annyira megszoktam ezt, hogy furcsán idegen volt az érzés, az hogy segítenek. Persze alapvetően nem is igénylem a segítséget, arra vagyok beállva, hogy megoldok mindent egyedül, és ezt szeretem is, ez így van jól, mert ha erre fel vagyok készülve, akkor nem érhetnek meglepetések, de mégis kellemes volt "újra felfedezni", hogy ez másként is lehet...:)
Egy másik furcsa dolog is tudatosult bennem az elmúlt napokban:
Visszaemlékszem, amikor még gyerek voltam, akkor olyan furcsának találtam azt, hogy anya meg a testvére, vagy apa meg a testvére, vagy a kersztanyám és a testvére, vagy bárkit említhetnék, aki felnőtt, szóval olyan furcsa volt akkor testvérekként látni, "elképzelni" őket. Mert a testvérek számomra akkor azt a két, vagy több gyereket jelentették, akik egyszerre mennek el reggel iskolába, együtt utaznak a buszon, közösen viszik őket strandra, otthon egymással veszekednek, és verekednek... És ezt semelyik felnőtt testvérpártól nem láttam...:) Ők csak úgy ismerték egymást, találkozgattak gyakran, meglátogatták egymást, beszélgettek egymással, szóval semmi olyan tulajdonság, ami az akkori definícióm szerint a "testvéreket" jelentette. Teljesen "hiteltelenek" voltak:). És most ahogy mentem ki a tesóm elé a reptérre, tudatosult, hogy már mi sem együtt járunk iskolába, strandra se nagyon megyünk, nem ugyanott lakunk, verekedni se verekszünk már, és a veszekedések is kihalóban vannak...:) A kívülállóknak ugyanolyan "hiteltelen", "egymást ismerő", "egymást látogató" testvérpárrá váltunk...:) A furcsa - de mégis természetes - pedig az, hogy "belülről" nem így tűnik, nem érzem ezt a különbséget. Persze valóban külön életet élünk már, máshol lakunk, nem minden nap találkozunk, de magunkat nem esik olyan nehezemre elképzelni a "régi definíció" szerinti testvérekként... Ebbe belegondolva most már nem teljesen hihetetlen, hogy talán mások is így vannak ezzel. Legalábbis a szerencsésebbek... :)

Hollandia

Voltam tegnap Hollandiában, Winterswijk-ben. Nincs messze tőlünk a határ, akár minden nap át lehetne menni autóval, fél óra kb az út az első nagyobb városkáig. Fogok is gyakrabban járni, nagyon jó áron lehet venni nagyon jó holland és belga söröket:). Egyébként nem szeretem hollandiát igazán. Legalábbis amennyit eddig láttam belőle... Szilveszterkor Amszterdamban voltam. Na ami ott volt, attól aztán a gyomrom felfordult: drogosok, buzik, transzvesztiták tömkelege az utcán, ráadásul akkor tömegestől kivonulva, ittasan. Az ottani "szabadelvűséget" már ezek láttán is kezdtem sokallni, de amikor az egyik transzvesztita elöttem sétálva egyszer csak felhajtotta a miniszoknyáját, kicsit terpeszbe tette a lábát, és megigazította a tangáját, minek hatására kivillant a zacskója a bugyika alól, na akkor azt hittem, hogy menten elhányom magam, vagy álonverem azt az undorító köcsögöt... Hányni végülis nem hánytam, és az állas is elmaradt, pláne látva azt, hogy ezután az akció után odament a srác (vagy lány?!?!) az egyik buzibár előtt álló három, gorilla méretű kidobóhoz, lekezelt velük, puszit nyomott mindegyikük orcájára, és barátságos beszélgetésbe elegyedett velük...

Na tegnap azért nem ennyire volt erőteljes az undor, de azért ahogy átértünk a határon (amit persze egy aprócska tábla, meg a navigáció jelzett csak), egyből érezni lehetett, hogy nem Németországban vagyunk. Szinte hihetetlen volt, hogy pár méter, és minden más már egy picit... Persze azért van hasonlóság az építkezési stílusban (a németeké hasonlít a határ mentén a hollandra, rengeteg pirostéglás ház...), de mégis érezni lehetett, hogy nem "otthon" vagyunk. A fagyizóban alig tudtam megértetni magam németül, hogy milyen fagyit szeretnék, és hogy mennyibe is kerül egy gombóc... A városka sétáló utcája tele szeméttel, láttunk cigánytelep szerű valamit is, de persze azért azt nem úgy kell elképzelni, mint nálunk otthon :).

Letérve a sétálóról azonban végre olyan dolgot láttam, ami javítja a fejemben kialakult holland országimázst! Egy kis utcán sétálva elértünk egy erdős, füves, parkos részhez. Az erdőbe bicikliút vezetett, hihetetlenül jó idő volt, hát nekivágtunk a sétának. Eszméletlenül gyönyörű házakat láttam, nem sablonszerű telekelosztással, geometriailag rendezetlen utcák az erdővel, fás részekkel körülölelve, és mérnöki pontossággal tervezett, legnagyobb igényességgel rendben tartott kertek sora... Döbbenetesen szép volt, egy olyan hely, amire azt mondtam, hogy ilyen házban, ilyen környezetben el tudnám képzelni, hogy leéljem az életemet. Még sosem láttam élőben ehhez hasonlót, csak a filmekben esetleg, amikor lélegzetelállító lakóparkokat mutogatnak. Az elért hatáshoz persze az is hozzájárult valószínűleg, hogy habár már este felé volt, mégis nagyon kellemes volt az idő, a levegő friss és langyos, jó illat, csend volt, és nyugalom, naplemente éppen. Szóval így egyben nagy volt a rám gyakorolt hatása. Csináltam pár képet, mutatóba, de azért ezen nincs rajta minden, meg az összhatást persze nem adhatja vissza. Ha érdekel valakit, majd megmutatom neki élőben!:)
Ja, és ami még nagyon sokat javít nálam Hollandia helyzetén, hogy itt majdnem annyi gyönyörű nő sétálgat az utcákon, mint Magyarországon, ráadásul rengeteg szőke, kihívó küllemű és öltözködésű!:) Tegnap az utácn sétálgatva megakadt a tekintetem két gyönyörű, könnyed öltözetű, fiatal szőke lányon. Egyszerűbben fogalmazva megbámultam őket!:) Azonban ők ezt látva sem haragosak, sem feldúltak, vagy sértettek, esetleg szégyenlősek sem lettek, hanem észlelve a rajtuk felejtett elmélázó, bámuló tekintetemet kedvesen visszamosolyogtak rám, mindketten... Na ilyen viszonylatban tetszik a könnyed felfogásuk:).

Modernkori gladiátorok

Gladiátorként küzdünk, harcolunk, harcolok a munkában. Folyamatos ellenállásba ütközök, olyan mintha széllel szembe pisálnék. Azt hiszik, megtörünk, vagy legalábbis szeretnék. Tévednek, ezzel csak felélesztik a harcikedvemet. Felbőszítettek. Nagy bennem az elszántság. Valamelyik este úgy éreztem, hogy "lezúzok" mindent és mindenkit, aki az utamba kerül. Levágtam a hajamat, rövidre, nagyon rövidre. Íme:

Meguntam a "jófiús" figurát. Most nem vagyok jófiús kedvemben. Sokan mondják, talán igaz is, hogy ha picit hosszabb a hajam, az jobban illik hozzám, jobban áll. Nem baj, most nem szép akarok lenni, nem hódítani akarok, hanem kemény akarok lenni, és utat akarok törni. De! Hódítani is akarok, csak nem női szíveket, hanem "területet". Küzdeni akarok, és győzni akarok!
Nyugodt lelkiismerettel alszok el minden este, mert tudom, hogy mindent megteszek.
Habár az előjelek igazán nem arra utalnak, hogy változni, javulni fognak a dolgok, én valahogy mégis ezt érzem... Magam sem tudom pontosan, hogy hogy csinálom, de amibe belefogok, abban elérem, amit akarok. Nem feltétlenül elsőre, nem feltétlenül könnyen, de elérem. Valahogy úgy érzem, hogy arra születtem, hogy én legyek az, akinek sikerül...
Igen, az ilyen mondataim miatt tartanak önteltnek és nagyképűnek azok, akik csak felszínesen ismernek. Sebaj... Akik jobban belémlátnak, talán nem ezt gondolják. Legyen azonban akárhogy is, én ezt érzem, és most le is írtam.

A világon nem létezik ennyi virág, amit ennek az öregasszonynak már át kellett pakolni az egyik helyről a másikra!:) Lassan tényleg kezd olyan lenni mint a filmben! Már szinte bújkálok előle, nehogy meglássa, hogy itthon vagyok, és rongáljon azzal, hogy a véleménye szerint hogy nézne ki jobban a nappali, hogy szerinte melyik fotelt kellene 15 centivel odébbhúzni.:) Aztán ez nem jött be, mert a minap épp újságolta, hogy majd keres engem, ha valami van, "úgyis látja, ha itt áll az autóm, és akkor úgyis tudja, hogy itthon vagyok":) Már a múltkor megpróbáltam azt is, hogy amikor csönget, akkor egyszerűen nem nyitom ki az ajtót... Így is történt, aztán amikor legközelebb találkoztunk, már újságolta is, hogy csengetett, de nem nyitottam ajtót. Én persze rögtön megmagyaráztam, hogy biztos azért lehetett, mert a legfelső szinten vagyok, és ha szól a rádió, akkor nem hallom meg.... Erre biztosított, hogy hát ez tényleg lehet, de "nem baj, majd csenget többször" :) Másnap megint megpróbáltam nem ajtót nyitni. A 10. csengetés után egyszerűen nem birtam tovább, és lementem. Tényleg többször csengetett, addig, amig "meg nem hallottam":). Szóval ez van, de egyébként a múltkor csak azért keresett, mert sütit hozott nekem, meg a minap ebédelni is áthívott, mert mondta, hogy főzött, és nagyon szívesen megkínál... Aranyos, de má' csak kínomban is röhögök, amikor meghallom a kiabálását messziről: "Peter!!!" Sebaj....:)
Eszméletlenül gyorsan telik az idő! Még alig "hevertem ki" az előző szabadságomat, mindjárt itt a következő. És nem azért, mert olyan sűrűn járok, hanem mert már bizony majd 2 hónapja kinn vagyok megint. Ma megvettem a repülőjegyeket. Május 28. Gépész Egyetemi Gyűrű- és kupaavató szakestély:):):) Arra akartam nagyon hazamenni, végülis egyelőre úgy néz ki, összejön, igaz csak pár napot leszek otthon, épp csak "villámlátogatás" lesz, nem olyan "mindent bele buli", mint márciusban...:) Azért jó lesz, már várom. Hiányoztak nagyon a szakestek is. Ahhoz képest, hogy az előző évben megközelítőleg 100 szakesten voltam, most már egy éve egyen sem.

Jah, és persze teljesítem az ígéretemet a szabadságom alatt...:);)

"Vezess, kövess, vagy állj félre!"

Tedd ezt!