Doppelzimmer

Ma éjszaka is szállodában alszok. Ez nagyon jó, élvezem. :-) Mondjuk ki ne élvezné?!?! (Na jó, ilyet is tudok: az, aki nehezen viseli, hogy sokat kell utaznia, keveset van otthon, és az az "otthon" sem annyira egyértelműen definiálható.) Nem volt szimpla ágyas szoba, így kétágyasat kaptam. Kicsit drágábban, de azért nem a duplája az egyágyasnak. Pontosabban nem is kétágyas, csak egy, de az franciaágy.
Szeretem a nagy ágyakat! :-) Régen is szerettem. Már akkor is, amikor még minden este egyedül aludtam a nagy ágyban. Sőt, akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy én más mellett el tudok aludni. Nehezen alszok el, és mindenre felkelek. Idővel aztán változott a dolog. Most már szeretek nem egyedül is aludni. Igaz, nem tudok olyan sokat és mélyen aludni, de mégis jó. És most ez eszembe jutott. Most is jó lenne nem egyedül lenni. Elég volt pár nap, és tessék! Úgy beleszoktam a "jóba", hogy most itt nyavalygok, mert hiányzik az az érzés! :-) Pedig nagyon jól érzem magam. Tényleg! Itt vagyok egy szép kisváros szállodájának egy kellemes, kényelmes, duplaágyas!!!:) szobájában, most érkeztem meg az esti úszás, és szauna után, megvacsoráztam, csokit ettem, filmeket néztem. Csak hát valóban: nem volna rossz megosztani ezeket az élményeket valakivel...

"Illenau Psychiatrie"

Még középiskolás voltam, amikor kint voltam egy ideig Németországban, Achern mellet. Egy hétvégén meghívtak egy szabadtéri színházi előadásra, az egyik ottani osztálytársam játszott a darabban. A helyszín Illenau volt. Illenau Németország egyik legnagyobb, legrégebbi elmegyógyintézete volt. Az 1800-as évek közepén alapították, és a második világháborúig üzemelt funkciójának megfelelően. A legdurvább pszichiátriai eseteket is kezelték itt, és a háború során a legsúlyosabban sérülteket, a "gyógyíthatatlanokat" deportálták, és gázkamrákban kivégezték, mondván drága az államnak őket eltartani. Szóval ennek az intézetnek a régi főbejárata előtt volt felállítva a szabadtéri színpad, ott játszották a darabot. Már nem emlékszem, hogy pontosan miről szólt, de valamilyen II. világháborús témát dolgozott fel. Emlékszem, hogy a háttér kettő hatalmas, az elmegyógyintézet falára kivetített horogkereszt volt. Ahhoz, hogy ezt a jelképet használhassák, külön engedélyt kell kérni az illetékes hatóságoktól, és csak abban az esetben adják meg, ha az "művészeti, történelmi" vonatkozásban elengedhetetlen a hitelességhez. Itt megengedték... A darab után az osztálytársammal bementünk a főbejáraton, ott fel volt újítva egy szoba, az volt az öltöző. A többi rész azonban még úgy állt, ahogy azt a világháború után otthagyták, épp csak a berendezés volt már elhordva onnan. Éjszaka volt már, és elkezdtünk sétálni a folyosón, benéztünk a kórtermekbe. Azon a részen jártunk, ahol a legsúlyosabb betegeket "kezelték" (inkább tartották), mindenhol rácsok voltak. Félelmetesen misztikus volt, felállt a szőr a hátamon, megborzongtam, ahogy elképzeltem, hogy régen itt éltek ezek az érthetetlen, őrült emberek, akikről szinte semmit nem tudunk. Nem értjük, hogy mi történik akkor az emberrel, amikor megbolondul, mitől bolondul meg, mi számít már bolondságnak, stb... (persze a szociológia is, a pszichológia is definiál "deviáns" viselkedési formákat, de ezek szerintem abszolút szubjektív, önkényesen húzott határok -Témához kapcsolódóan tudom ajánlani Coelho: Veronika meg akar halni c. könyvét) Mindig is foglalkoztatott a téma, hogy milyen lehet bolondnak lenni, mit érezhetnek azok az emberek. Talán ha nem mérnök lettem volna, akkor most pszichiáter lennék. (Vagy sebész...) :-) Talán azért annyira érdekes ez, mert sosem kaphatunk választ, mert aki megbolondult, úgy sem tudja elmondani, aki meg el tudja mondani, az nem is bolond igazán... Olyan ez, mint az a kérdéskör, hogy mi történik az után, miután meghalunk: Érzünk-e valamit, jön-e utána valami, stb...Ezekre sem kapunk ezen a földön soha választ, mert aki tudná az igazságot, annak már nem áll módjában elmondani.
Ma a délutánomat egy még működő pszichiátrián töltöttem. Az "öngyilkos" sráchoz mentem be látogatóba, meg fordítottam, amit a pszichiáterrel beszélgettek. Mivel az orvosra várni kellet, pár órát a bolondokkal töltöttem a társalgóban. Igazából észre sem vették, hogy ott vagyok, hamar beilleszkedtem közéjük:-). Mindannyian ugyanúgy "tették a dolgukat", mint addig is. Egyikük az ablak és egy szék között mászkált fel, s alá, kezében dohánnyal, mintha azon gondolkodna, hogy mi is lenne a következő lépés a cigaretta csavarásához. Hárman több órán keresztül nézték a tv-t, rezzenéstelen arccal. Nem számított nekik, hogy éppen reklám van, vagy a filmnek a csúcspontja. Néha felálltak, elmentek pár percre, majd visszajöttek, és "becsatlakoztak" újra a filmbe. Egy fiatal, velem egykorú srác mindenkinek azt újságolta, kb félóránként ismételgetve, hogy neki mikrofont ültettek az agyába a rendőrök, a szemébe pedig kamerákat. Volt a kezében egy újság, amiből egész nap egyetlen egy újságcikket olvasott, hangosan, hogy a mikrofonba is hallják a rendőrök. Volt közöttük egy tőlem is fiatalabb, nagyon csinos lány is, aki pedig egy sarokban a párkányon üldögélt, cigizett, nézett maga elé, és időnként valamit mérgesen mondott a levegőbe. Félelmetes volt, néhányukon annyira látszott, hogy nem érzékelik maguk körül a világot. Annyira szeretném tudni, mi járhat a fejükben! Volt, aki például csak mosolygott mindenen. Vajon ő akkor boldogabb, gondtalanabb, mint akármelyikünk? Igaz az, hogy boldogok a tudatlanok? Mi meg sajnáljuk őket, pedig előfordulhat, hogy az ő szemszögükből mi vagyunk a sajnálatra méltók. Ez is dilemma...
A srác, aki tegnap felvágta az ereit, jobban van. Azt mondja, már nem akar meghalni. Remélem így van, bár azok után, hogy tegnap, még ittas állapotban azt mondta nekem, hogy tudja, hogy mit kell mondania a pszichiáternek, hogy kiengedjék, és akkor úgyis újra megteszi, így kicsit még aggódok. De legalább a tegnapit megúszta. Nem sokon múlott...

Miért csinálnak ilyet az emberek?!

Nem volt egy szokványos nap. Hajnali két óra van, és most érkeztem haza Osnabrückből (160 km) a pszichiátriáról....
Teljesen nyugodtan indult pedig a nap, délig aludtam, reggeliztem, elmentem Oldenburgba kirándulni kicsit, hazatértem, és leültem vacsorázni. Ekkor csörgött a munkatársam telefonja. Az egyik nálunk dolgozó srác felvágta az ereit, és meg akar halni... Természetesen mindketten autóba szálltunk, mentünk rögtön megnézni, hogy mennyire komoly a helyzet, nem csak túloznak-e a megijedt lakótársak. Nem túloztak, tényleg megvágta magát, mindkét kezén, és csupa vér volt. Próbáltunk vele beszélni, hogy jöjjön velünk, bevisszük a kórházba, részeg volt, ellenkezett, azt hajtogatta, hogy hagyjuk békén, mert meg akar halni., meg azt, hogy "nagyon fázik". Rémisztő volt, azt hiszem, ismerjük mindannyian a filmekből ennek a jelentését, hogy az már nagy bajt jelent. Nem húzódott sokáig a vita, mivel egy perc beszélgetést követően egyszer csak lassulni kezdett a mozgása, koordinálatlanná vált, majd a vérveszteség miatt összecsuklott. Alig tudtam elkapni, lefektettem a járdára, ahol álltunk. Ekkor már látszott, hogy tényleg komoly a helyzet. Hívtam a mentőket, a 112-t. Csörgettem egy darabig, nem vette fel senki. Nem volt időnk várakozni és gondolkodni, megfogtuk ketten a srácot, és befektettük az autó hátsó ülésére, és irány a kórház. Berohantam a bejáraton, elmondtam a portán, hogy mi történt, a portás meg teljes nyugalommal mondta, hogy "jól van, hozzam be", erre nyomatékosabban felvilágosítottam, hogy a srác eszméletlen, és egyedül nem tudom behozni. Erre kaptam tőle egy tolókocsit, tegyem be abba, és "útba igazított", hogy vigyem az első emeletre. Alig bírtam kiemelni, és beültetni a srácot a tolószékbe, nagyon nehéz egy össze-vissza csukló testet mozgatni, és bizony a súlyt is más így érezni. Tiszta vér volt az összes ruhája már... Felvittem a lifttel az ambulanciára, ahol persze senkit nem találtam. Bekopogtattam sorba az ajtókon, persze semmi válasz, így hát fogtam magam, és bementem, és elkezdtem orvos után kutatni. Pár perc után sikerrel jártam. Ők nem kapkodták el bizony a dolgot, pedig mi halálra voltunk rémülve.
Megkezdődött a kezelés. Infúziót kapott rögtön a nagy vérveszteség miatt, ekkor már eszméleténél volt, és csak azt hajtogatta továbbra is, hogy nagyon fázik. Az egyik kezét 8, a másikat 12 öltéssel varrták össze. Felvilágosított az orvos, hogy igazán nagy baj nincs, mert nem talált artériát, csak vénát. Ha artéria lenne, az bizony bőven másként nézne ki. Megmutatta azt is, hogy mi volt a "hiba", megmutatta, hogy hol kellett volna vágni, ha biztosra akar menni (persze ezt nem fordítottam le a srácnak...). Akkora volt a seb, hogy szépen meg is mutogatta az orvos az inakat, amik mozgatják az ujjakat, szépen látható volt az artéria is, ameddig éppen csak nem ért el a vágás. Közben folyamatosan azt mondogatta a srác, hogy fölösleges bevarrni, mert még az este ő úgyis meg fog halni, és úgyis kiugrik az ablakon. Mondta, hogy ígérjem meg, hogy ha meghal, felhívom a fiát, és megmondom neki, hogy szereti. Tisztára mint a filmekben! Nehéz volt bármit is mondanom, ezerszer átgondoltam, hogy mi lehet a helyes ilyenkor, de nem vagyok pszichológus, sem pszichiáter.
Átküldtek bennünket egy másik kórházba, mentővel vittek minket, én voltam a kísérő. Eddig még sosem voltam mentőautóban....Az első kórháznál, ahová elértünk, felvilágosítottak, hogy félreértés volt az orvosok között, mert itt nem fogadják a beteget. Tovább kellett menni, még 100 km-t, ott volt a legközelebbi pszichiátria, ahol volt hely. Bekísértem a srácot, és tolmácsoltam a pszichiáter és közte zajló beszélgetést. Hihetetlenül labilis volt. Néha még nevetgélt is az egész helyzeten, Minden orvos úgy ítélte meg, hogy benn kell maradnia, veszélyes lenne önmagára, ha kiengednék. Ezzel nagyon egyetértettem. Holnap megyek vissza a kórházba, mivel fordítanom kell majd a "terápiás beszélgetést".
Ezek voltak a "történések", csak azokat írtam le. Átélve egész más...
Hazafelé elhozott a mentő, útközben beszélgettem a mentőorvos asszisztenssel. Egy szimpatikus fiatal lány volt. 1,5 órát száguldottunk, volt időm körülnézni az autóban, és magamra is néztem. Csak ekkor vettem észre, hogy tiszta vér a ruhám. Biztos akkor lettem olyan, amikor magamhoz kellett szorítanom a fiút, hogy át bírjam emelni. Ahogy látta a mentős lány, hogy a véres nadrágomat nézegetem, egyből szívélyes és kedves, és szakszerű felvilágosítást kaptam: "Ne aggódj, kijön, a vér, csak először hideg vízzel ki kell öblíteni..."

Ismét dilemma

Van egy pár dolog, nevezhetjük "dilemmáknak", amiken sokat szoktam gondolkodni, és igazából sosem sikerül eljutnom a végkifejletig. Amiről most fogok írni, egyike lesz ezeknek. Számomra most nem aktuális a téma (de volt az...), azonban a közelmúltban mégis újból felszínre került, és elgondolkodtam.
Egy hülye "hasonlat", ami azonban talán segít megérteni az alapvető problémámat majd az összetettebb helyzet esetén: Maradok a Túrórudinál, kézzel fogható, és annyi mindent lehet vele szemléltetni...:-). Tegyük fel, hogy nagyon szeretjük a Túrórudit. De! Valami oknál fogva záros határidőn belül le kell mondanunk erről az élvezetről (mittudomén! fogyókúra, cukorbetegség, vagy ilyenek...nem is ezen van a hangsúly). És ez bizony számunkra a napnál is világosabban látszik! A nehézség pedig, mint mindig: az, hogy van választási lehetőségünk! (Ha nem is a legjobb, de a legkönnyebb, ha nincs választásunk, ha nincs döntéshelyzet, akkor "csupán" el kell fogadnunk, ami adott.)
A példánál maradva két dolgot tehetünk:
1. Lemondunk a Túrórudiról egy életre, szomorúan megválunk tőle, azonban mindig is szívesen fogunk visszagondolni a "vele töltött" percekre, mindig élni fog bennünk az íze, ahogy beleharapunk, és roppan a vastag, hideg csoki réteg, stb... Azonban mivel ilyen jó emlékek fűznek hozzá, bennünk marad egy örökös hiányérzet, bennünk marad a "Milyen jó is volt!", és a "Milyen jó lenne, ha még egyszer...!".
2. A másik dolog, amit tehetünk, hogy "megmentjük" magunkat a lemondás okozta szenvedéstől. Két kérdés merülhet fel. Az első: Hogyan? Nagyon egyszerű. Amíg lehetőségünk van, "túlesszük" magunkat, megutáljuk a Túrórudit, besokallunk tőle, addig-addig tömjük magunkba. Még akkor is, amikor már nem is kívánjuk igazán, már nem élvezet, hanem csak nyűg megenni. A második kérdés pedig: Mi ennek az ára? (Mert persze nem ilyen egyszerű a dolog, mint mindennek, ennek a "könnyebb útnak" is ára van...:-) ) Szóval az ára.... Már szinte le is írtam...Megutáljuk a Túrórudit, azt a Túrórudit, amely annyi szép pillanatot szerzett nekünk, amikor még igazán szerettük és kívántuk. Elromlanak az emlékek, már csak a telítettségre fogunk emlékezni, és arra, amikor annyit ettem belőle, hogy rosszul voltam tőle, hánytam meg ilyesmi. Viszont elérjük, hogy nem fogunk rá többet vágyni. Könnyű lesz az elválás.
Hát ez volt az egyszerű példa. A helyzet akkor bonyolódik egy kicsit, nem sokkal, csupán egy tényezővel, amikor az elvállást a Túrórudi is megéli. Nem árulok el nagy titkot, a bonyolultabb eset az, amikor az "elválás" mindkét szereplője érzésekkel rendelkezik, és egy kapcsolatról beszélünk, amelynek valami oknál fogva idővel véget kell érnie, mert nem az a már korábban emlegetett "végtelen". Ebben az esetben újabb kérdések merülnek fel: Ki szabad, kell várni, amíg a kapcsolattal annyira "jóllakok", hogy már ne kívánjam, és könnyű legyen az elválás, és persze mindebben a társat eszközként, asszisztáló személyként használjam, mert én már tudom, hogy csak a levezető, "kivezető" végjátékot játszom? Vagy ez önzőség? Vagy ha segíteni akarok.... Hogy segítek? Ha megutáltatom magam a másikkal, könnyítve ezzel az elvállást, lerövidítve a szenvedést, de persze bemocskolva, semmibe véve, eltörölve az elmúlt együtt töltött idő szép emlékeit, és persze magamat is? Vagy a csúcson kell abbahagyni, tudatosan és "erővel" elválni, és szeretettel emlékezni egymásra, még ha ez fáj is? Vállalni azt, hogy megmaradjon örökre az érzés, hogy "Mi lett volna, ha...?", "Megtettem mindent?", "Nem kellett volna még egy esélyt adni a kapcsolatunknak?" stb...?
Én nem tudom...Még mérlegelek, és majd ha eljön az idő, hogy döntenem kell, döntök. Valahogy...

Soldier of fortune

Ma reggel visszajöttem Németországba. Kicsit szomorkás volt a hangulatom, mert valami véget ért, ami jó volt. Mint amikor a tengerpartot hagyom el. Az élet „drogjai“, és az elvonási tünetek. Amíg a repülőre várakoztam a terminálon, zenét hallgattam, felidéztem emlékeket az elmúlt két hét nem kicsit kusza, és zavaros eseményeiből. Nem próbáltam értelmezni, csak felidézni. Most nem próbálom összefoglalva leírni a történéseket, csak kiemelek pár sort a dalszövegekből. Úgysem tudnék pontos leírást készíteni, mert magam sem látom át teljesen az egészet, és amit meg esetleg tudnék, az pedig túl személyes, talán nem ide való. Nem fogja senki „viszontlátni“ magát a blogomban, nyugalom. Na jó, talán leheletnyit mégis… :-)

Peter Bjoern: Young folks

„…it doesn't matter what we do
where we are going to
we can stick around and see this night through…“

Ville Valo: Summer wine

„Strawberries cherries and an angel's kiss in spring…“
„And I will give to you summer wine…“

Plain White: Hey there Delilah

„But girl tonight you look so pretty
Yes you do
Time Square can't shine as bright as you
I swear it's true…“

Bangles: Eternal flame

„Close your eyes, give me your hand, darling
Do you feel my heart beating, do you understand?“

„I watch when you are sleeping…“

Extreme: More than words

„All you have to do is close your eyes
And just reach out your hands and touch me
Hold me close don't ever let me go“

Peter Cincotti: Goodbye Philadelphia

„And I would lay your body down and rock your tears away
But it's much too late for now to be like yesterday“

„I hope you find somebody who
Will love you like I do…“

Piramis: Kívánj igazi ünnepet

„Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek,
Ahogy szeretnéd hogy szeressenek!“

„Kívánd, hogy mindaz, amit ma éjjel gondoltál,
Ugyanúgy igaz legyen holnap s holnapután…“

Máté Péter (Rúzsa Magdolna): Most élsz

„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.“

Piramis: Kóbor angyal

„Nincs egy lány, nincs egy lány, akit szerethetnél.”
„Nincs egy lány, nincs egy lány, akit megölelhetnél.“

Robbie Williams: Feel

„I just wanna feel real love, Feel the home that I live in“

Katie Melua: If you were a sailboat

„Sometimes I believe in fate,
But the chances we create…“

Szinetár Dóra: Arra születtem

„…Arra születtem, hogy felnőtt is legyek
S megértsem a szóból azt amit lehet
S végül arra jöttem én a világra,
hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába…“

„…Arra születtem, hogy megszeressenek
S megszeressem, én is azt akit lehet
Arra születtem, hogy boldog is legyek
S tovább adjam egyszer az életemet…“

R.E.M.: Losing my religion

„Oh no, I've said too much
I haven't said enough“

„But that was just a dream
Try, cry, why try?
That was just a dream
Just a dream, just a dream
Dream“

Kansas: Dust in the wind
„Dust in the wind, all we are is dust in the wind.“

Robbie Williams: Feel

„…not sure I understand…“

„Itthon“ vagyok a németországi lakásomban. Holnap folytathatom a munkámat. Reggel utazok is egy számomra új és ismeretlen városba. Vár az ismeretlen, és az új kihívás. :) Éppen a bőröndömet készítem holnapra elő, és keresek szállodát, ahol holnaptól egy pár napig aludni fogok, közben zenét hallgatok…

Peter Cincotti: Goodbye Philadelphia

„Freedom means a lot to me
In between the place I’ve been
And where I’m goin’…“

Deep Purple: Soldier of fortune

„I guess Ill always be
A soldier of fortune…“

Carpe diem? - és a végtelennel való osztás

Tényleg ennyire egyszerű? Van ebben határ? Van, ez biztos. (Film: Candy) Valahol... De hol? Mi a sok? Meddig mehetek el? Éljek a mának?
A heroin jó....Azt mondják. Felemel, állítólag leírhatatlanul szabad és aufórikus érzés. A halálba visz, de "ma" jó... Élj a mának. Éljek a mának, és holnap haljak meg? Vagy ha nem is halok meg: szenvedjek, mert belementem, és mert utána le kell mondanom róla? Meddig mehetek bele, hol van az egyensúly a mámor és az azt követő szenvedés, áldozatok között? Nem a drogokról beszélek már, pontosabban nem a hagyományos értelemben vett drogokról, hanem az élet drogjairól, amelyeknek ilyen a hatásmechanizmusa, kisebb nagyob függőséget okoz, mert jó amikor benne vagyok, és rossz feladnom, amikor abba kell hagynom, le kell mondanom róla. Egyszerű példa egy ártalmatlan, saját életemből vett "drogról": nyaralás tengerparton, forróság, napfelkelte a parton, koktélok, vacsorák, romantika, szex... Majd tíz nap után, úton hazafelé, görcs a gyomorban, gombóc a torkomban... Nem akarom, maradni akarok. Nem is kellett volna elmenni, hogy ne fájjon utána? Nem, ezt nem gondolom.
Most nem nyaralás, nem is drogok: Film: "Mielőtt felkel a nap" Egy éjszaka, egy tökéletes... Folytatás a realitásban esélytelen. Akkor kár volt belemenni, ha egyértelmű, hogy nem lehet folytatás? Érdemes egy éjszakáért szenvedni? És kettőért, vagy háromért érdemesebb, vagy mindegy, hogy egy, három, öt, vagy húsz, ha úgysem lehet "végtelen"? Ez tiszta matematika vajon, amikor mindegy, hogy 1 osztva a végtelennel, vagy 30 osztva a végtelennel, úgyis nulla lesz az eredmény, és az egyetlen kivétel csupán a végtelen per végtelen? Az lesz matematikailag az egyetlen különböző eredmény... ( ja, és mellékesen az sem sok, csupán 1 :-) )
Egy pár napja bizonytalan vagyok, pedig szeretek biztos lenni a dolgomban. De most annyira jó, hogy ez sem zavar. Jah, és nem nekem kell döntenem ez esetben. Milyen jó is tud ez lenni!? :-) (Na persze nem mindig...)
Most döntsd el helyettem, hogy több-e a három, mint a kettő. Várom a választ....

"...ez itt az én hazám..."

Ma vezettem. Viszonylag sokat, Törökbálintról Miskolcra. Megnyugtat a vezetés, főleg éjszaka. Szeretem, ahogy magam mögött hagyom a kilométereket, szól a rádió, elgondolkodok, megnyugtat a sötét monotonitás. Olyankor magam vagyok, és tényleg magam, ki tudok zárni mindent, ha akarok. Ha tudom, hogy még órákon át vezethetek a hosszú autópályákon, száguldva át egy országon keresztül, akkor olyan érzésem van, mintha enyém lenne a világ. Ma mégis kicsit másként alakult...
Nyáron Bulgáriában voltam, busszal utaztunk, Románián keresztül. Amikor idegen tájakon, országokban utazok, mindig figyelek. Figyelem a vidék, a házak hangulatát. Nem a fontos épületeket akarom főként megjegyezni, hanem azt, hogy milyen érzésem volt, amikor ott jártam, milyen vizuális, és egyéb érzékekre ható élmények értek. Románia egyszerű volt, puritán, lepusztult... Minden régi volt, elöregedett, a házak, az utak, az udvarok, a szegénység átütött mindenen. Hogy milyen érzés kerített hatalmába? Együttérzés, sajnálat...Ma Kistarcsa és Kerepes környékén járhattam, amikor belémnyilalt a felismerés. "Én már éreztem ezeknek a házaknak, ezeknek az utaknak, településeknek a hangulatát!" Majd az újabb szomorú felismerés: "Nem, az emlék nem az egyik legutóbbi Budapest-Miskolc utamról származik". A viszonylagos érzésem: "Romániában vagyok!!!"Igen, viszonylagos. Nem Románia, mégis annak hatására, hogy egy pár (5) hónapig nem ezt láttam, már viszonylagosan annyira lepusztultnak tűnik, hogy olyan érzetet váltott ki bennem, mint amikor Romániát hasonlítottam Magyarországhoz. Elkeserített a tudat, hogy bizonyára azok a tőlünk fejlettebb államokból érkező külföldiek is (akiknek nem csak 5 hónapos a hasonlítási alapjuk!) ugyanazt érezhetik nálunk, mint amit én Romániában. Valamiféle furcsa szégyenérzetet kelt bennem ez. Valami miatt szégyenkezek, amiről igazán nem tehetek, nem én tettem ilyenné. Mégis bennem van az érzet. Na ezért furcsa.
Elmentem bevásárolni a napokban. Régen nem bóklásztam itthon boltban, mint régebben, de most volt egy pár órám erre. Egyszerűen el voltam hűlve az árakat figyelve. Nem akartam hinni a szememnek. Én egészen eddig azt hittem, hogy Magyarországon azért még mindig olcsóbban megkapok mindent, mint Németországban. Most be kell látnom: tévedtem. Be kell, hogy valljam, volt olyan dolog, amit venni terveztem, de ahogy megláttam az árát, meggondoltam magam. Nem mintha nem lett volna nálam annyi pénz, de felháborító volt, nem voltam hajlandó érte annyit kiadni, pláne tudva azt, hogy egy hét múlva azt kinn sokkal olcsóbban megvehetem. Szomorú, felháborító, elgondolkodtató, elkeserítő. És ezek után felteszi sorjában a "rég nem látott, hazánktól messzire szakadt vándornak" minden rokon, barát, ismerős a kérdést: "Na és milyen kinn élni?" Én pedig tömören, az igazat mondva ennyit tudok mondani: "Jó....Könnyebb..." A következő megszokott kérdés: "Akkor el tudod képzelni, hogy életed végéig ott élj?" Erre én: "Most jó. Maradok még... Jó darabig..." A kitérő válasz nem szokott elég lenni: Na jó, de akár életed végéig?" A válaszom bizonytalanul: "...nem tudom mi lesz...". Értetlenül állnak, és álltam magam is a látszólagos ellentmondás előtt. Ha ott minden jó, itt meg minden romlik, ott minden könnyebb, itt pedig minden bonyolultabb, akkor miért nem annyira egyszerű és egyértelmű a döntés, mint amilyennek az első ránézésre tűnik?! Feltettem már magamnak korábban is ezt a kérdést. Ma megkaptam a választ: Több órás vezetés után, kicsit elfáradva közeledtem Miskolc felé. Már sötét volt. Közel jártam. Egy kis emelkedős rész közeledett, töretlen lendülettel felhajtottam... A tetejére érve elémtárult Miskolc. A fények, a cementgyár, az avas...Akaratomtól függetlenül mosolyra húzódott a szám. Nem is értettem hirtelen, miért...Nem volt pedig semmi vicces, mókás, nem volt semmi új, semmi szokatlan. Ezzel a mosollyal az arcomon értem be a városba...

http://www.youtube.com/watch?v=Vk1QQP7O3dM

a kreativitás és a Paprika TV

Németországban nincs tv-m. Illetve van, csak nem nagyon nézek benne semmit. Illetve nézek, de csak filmeket, DVD-ről. A filmeket sosem hanyagolnám el. Erre még majd bizonyára vissza fogok térni, amennyiben a "blogírási szenvedélyem" ilyen töretlen marad, mint amilyen töretlen most két nap után...:-) Meg kell, hogy mondjam, nem is nagyon hiányoznak az ostoba műsorok a tv-ből. Persze megnéztem, amikor itthon éltem, de minek?!?! Most ennyivel több időm van. Ami hiányzik, az a Paprika TV. Szerettem nézni...Mindig néztem: evés előtt, evés közben, evés után, lefekvés előtt (nem, lefekvés után már nem :-) ) Szeretem az ételeket, szeretek főzni, művészetnek, kreativitásnak tartom. Másban nem nagyon vagyok igazán kreatív, sajnos...Szeretnék pedig az lenni, de hát ez nem úgy megy, erre születni kell. Én nem erre születtem. Csak tudatosan tudok kreatív lenni. Állítólag pedig lehet fejleszteni. Tudatosan. Volt egy tanárom általános iskolában, irodalmat tanított. Egyik alkalommal behozott magával egy magnót, és az óra vége előtt öt perccel, az órát úgymond félbeszakítva, bekapcsolta a magnót, zenét játszott le rajta, és kitett a magnó mellé egy képet. Csak annyit mondott, hogy figyeljünk csendben. Nem nagyon tudtuk mire vélni a dolgot. Figyeltük a képet, hallgattuk a zenét... És ez így ment egy pár hónapon keresztül, minden óra utolsó öt percében. Az utolsó alkalommal is megszólalt a zene, és kikerült a kép...Egy fekete lap volt, semmi minta, semmi extra... Ezután az alkalom után kérdezett meg bennünket először, hogy mit "láttunk", mit éreztünk, mit gondoltunk. A zene képes érzéseket kelteni, erre volt kíváncsi, erre igyekezett rávezetni minket. Attól jobban már csak az illatok képesek belőlünk érzéseket, olyakor akár érzelmeket is kiváltani... Egy-egy évekkel korábban használt parfüm illata képes már-már rémisztően közelivé hozni a múltat... Hetedikes lehettem, amikor ezt a zenés asszociációs "játékot" játszottuk. Most a napokban, körülbelül 10 év elteltével eszembe jutott, és elkezdtem kísérletképpen újra játszani. Hajnali 4 óra, hanyatt fekve az ágyon, a fekete plafont bámulva: Ville Valo and Natalia Avelon - Summer wine; Mattafix - Living Darfur; Peter Cincotti - Goodbye Philadelphia (ezek voltak éppen a 'playlist'-ben); Meglepően pontosan leírható érzések, helyzetek, színek, illatok jelentek meg. Le tudnám írni...De most biztos nem teszem. Aki akarja, majd kipróbálja. Úgyis más az mindenkinek, és ti nem azt látnátok, éreznétek, amit én :-). Ja, és úgy az igazi, ha elvonatkoztatunk a szövegtől, nem is figyeljük. Angolul nem tudók előnyben, illetve a "Living Darfur"-nál egy rész nem is angol, tehát ott könnyű...:-)
Szóval így is kicsit próbára tettem kreativitásomat, de amiben ezt igazán ki tudom élni - és itt kapcsolódnék is a címben kiírt tárgyhoz - , az a főzés. Szeretek ötleteket meríteni a Paprika TV-ből, illetve bárhonnan máshonnan. Azonban szeretek csak úgy, saját szakállamra kísérletezgetni, játszani a fűszerezéssel, mennyiséggel, összetétellel. Persze olvasgatok gyakran recepteket, megtanulom, tanultam az alapvető főzési fogásokat, ismerkedek a fűszerekkel, olvasok róluk (párat termesztek is, majd idővel azért még bővítem a "kollekciót"). Az alapvető tudásanyagra szert kell tenni, hogy kiélhessük a kreativitásunkat, de nem szabályokat kell megtanulni, hogy hogy kell, hogy kötelező. Az írók, költők, megtanulják a betűket leírni, ezeket használják, és ebből alkotnak. Én is csak a főzés "betűit" tanulgatom, nem akarok mondatokat "idézni", az "írással" pedig kedvem szerint, érzéssel, kreativitással kísérletezek...(Persze nem mondom, hogy egy-egy nagyon sokatmondó "gondolatot" nem használok fel "idézetként" a saját művem megalkotásában:-) )
Ma kakukkfüves, rozmaringos, mozzarellás pulykamellet sütöttem egy fedeles bolgár agyagedényben, kevés hagymakarikával, sárgarépa szeletekkel, brokkolival, kevés ecettel. Jól sikerült. Ilyenkor örülök, és elégedett vagyok :-). Annyira gyönyörűek az ételek, az illatok, sőt, számomra még az alapanyagok is! Az elmúlt öt hónapban több ezer tonna húst láttam. Más lehet, hogy undorodott volna tőle, a sok "legyilkolt" malac látványától. Engem lenyűgözött, majdhogynem rabul ejtett a látványa. Én szeretem a malacokat, de szerintem ők egy nemes célért halnak meg. Aranyosak egyébként tényleg, szoktam őket látni néha még a teherautókon, ahogy megérkeznek. Olyan kis buták, meg büdösek is, de mégis aranyosak, kis kucuk ( Schweinchen, ahogy németül mondjuk, megpaskolva a hátsójukat:-D )
Szeretek az élelmiszeriparban dolgozni:-) Egyszer majd lesz saját éttermem! Majd ha gazdag leszek, csak úgy, kedvtelésből...:-) Nem, ez nem tartozik a "Túrórudi" kategóriájába. Ez a "Mit csinálnék, ha lenne 1 milliárd forintom" kategória. Ilyennek is lenni kell. Jó vágyakozni is. Csak kell tudni különbséget tenni...
Bevásároltam, főztem finomat, vacsora után zenehallgatás közben megittam két Gin Tonicot, csak mert jól esett, és mert megtehettem, leírtam pár gondolatomat... Ma ez volt a napi betevő "Túrórudim".

"Szabadság"

Nem, nem kívánok túl mélyre menni a témában. Nem kívánok politikai, szellemi, sajtó és egyéb komolyan hangzó jelzőkkel illetett szabadságról írni. Szabadságon vagyok...Életemben először. Nem is csoda, hiszen életemben először dolgozok! (Mármint hivatásszerűen, hosszabb távon.) :-)
Életem első szabadnapján hajnali fél ötkor keltem. Nem kell rögtön elkezdeni sajnálni, ez nem is annyira meglepő, mivel kicsit össze van zavarodva a bioritmusom. A munkám miatt is az utóbbi jó pár napban mindig más időpontban feküdtem és keltem, kicsit elveszítette számomra hagyományos jelentését az éjszaka, nappal, délelőtt, délután, reggeli, ebéd stb. ... Viszont így két egymást követő napon is láttam a napfelkeltét. Tegnap a repülő fedélzetéről, a fellegek felett szállva, ma pedig a saját kis szobám erkélyéről. Repülőről nézve szokatlan, misztikusan furcsa, és gyönyörű volt, az erkélyről nézve pedig megnyugtató, meghitt. És onnan éreztem az illatát is...:-).
Egy ideje megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy szeretnék nagyon-nagyon sok mindent megélni, látni, tudni, megismerni, megtenni, elérni. Ez annyira nem meglepő dolog, hiszen ez eddig is bennem volt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem is voltam, vagyok egyedül a világon. Meg persze az ember alapvetően csak azzal, hogy "él", sok mindent "megél, meglát, megtud, megismer, megtesz, elér". De én ezt mostantól tudatosan akarom cselekedni. Eddig nem voltam elég tudatos...Pontosabban: ettől lehet még tudatosabban is! Meglepő módon ezt az elhatározásomat egy e-mailben küldött ppt-nek köszönhetem! (Köszi Tamara:-) ) Pedig a szokványos "megmondjuk a nagy frankót a világ dolgairól, és küldd el legalább 1100 ismerősödnek, és nagy szerencse ér" típusú levelek nem szoktak meghatni, de ez nem ilyen volt. Legalábbis számomra mondott valamit. Persze ez az elhatározás nem az első eddigi rövid kis életemben... Még a "régmúltból": "Miért nem eszek Túrórudit, amikor szeretem is, meg is vehetném magamnak, semmi akadálya nincs?!?! Akkor elkezdtem "Túrórudit enni", és habár a túrórudievés a mai napig megmaradt, a valódi jelentése és mondanivalója kicsit feledésbe merült. (Sajna Németországban nem lehet kapni, úgyhogy ott most egészmogyorós csokival helyettesítem(: )
A szabadság kitűnő lehetőség a tudatosság újrakezdésére. De vajon szabadság (Urlaub) kell az újrakezdéshez, vagy megtehetem bármikor, elég hozzá csupán a szabadság (Freiheit) ?? (Kivételesen a német nyelvben ezt könnyebb megkülönböztetni.) Egyelőre mindegy...
A mai "Túrórudim" (az igazi mellett!) egy vacsora volt a Lovagkirály étteremben. (www.lovagkiraly.hu) Törökbálinton van, gyakran elmentem mellette az elmúlt 3 évben, benne sosem jártam. Eddig... Meghívtam az egész családot egy vacsorára. Miért? Mert vágytam rá (nem csak az étteremre, hanem magára az eseményre is), és mert szabadon megtehettem. Számomra ezen van a hangsúly: "szabadon", és "megtehetem".Azt természetesnek tartom, hogy nem teszünk meg mindent, amire vágyunk, hiszen előfordulhat, hogy nincs rá lehetőségünk, módunk. Lehet szó anyagi, térbeli, törvényi, erkölcsi stb. akadályoztatásról. Ezeket most nem részletezem, csupán hogy szemléltessem, mire gondolok, példaként felteszek két költői kérdést: "Mit tennél, ha egy hétig láthatatlan lennél?""Mit tennél, ha lenne 1 milliárd forintod?" Amint magadban őszintén megválaszolod a kérdéseket, megértheted, mire gondolok... Azonban ahol a lehetőségeink és vágyaink találkoznak, ott nem szabad mulasztanunk. Hogy mulasztottam-e eddig? Igen. Hogy fogok-e ezután is? Igen. Viszont igyekszem majd kevesebbet. Az egyszerű helyzetekben nem is lesz nehéz dolgom. (Túrórudit enni, elmenni vacsorázni...) Két dolog nehezíti azonban a mulasztások elkerülését: a lehetőségek és vágyak találkozásának felismerése, és a valamiféle félelemből fakadó tehetetlenség. Igyekszem majd nyitott szemmel járni... Igyekszem majd összeszedni a bátorságomat...

Szabadságon vagyok. Szabad vagyok? Csak most vagyok szabad? Mikor vagyok szabad? Ha nincsenek kötöttségeim? Mindig vannak kötöttségeim. Sosem vagyok akkor szabad?El tudom fogadni a kötöttségeimet. Ha dolgozok, több van, most valamivel kevesebb. Szabadnak érzem magam. Most is, és akkor is. Akkor most sosem vagyok szabad, vagy tényleg mindig "szabad(ságon)" vagyok?!