Még középiskolás voltam, amikor kint voltam egy ideig Németországban, Achern mellet. Egy hétvégén meghívtak egy szabadtéri színházi előadásra, az egyik ottani osztálytársam játszott a darabban. A helyszín Illenau volt. Illenau Németország egyik legnagyobb, legrégebbi elmegyógyintézete volt. Az 1800-as évek közepén alapították, és a második világháborúig üzemelt funkciójának megfelelően. A legdurvább pszichiátriai eseteket is kezelték itt, és a háború során a legsúlyosabban sérülteket, a "gyógyíthatatlanokat" deportálták, és gázkamrákban kivégezték, mondván drága az államnak őket eltartani. Szóval ennek az intézetnek a régi főbejárata előtt volt felállítva a szabadtéri színpad, ott játszották a darabot. Már nem emlékszem, hogy pontosan miről szólt, de valamilyen II. világháborús témát dolgozott fel. Emlékszem, hogy a háttér kettő hatalmas, az elmegyógyintézet falára kivetített horogkereszt volt. Ahhoz, hogy ezt a jelképet használhassák, külön engedélyt kell kérni az illetékes hatóságoktól, és csak abban az esetben adják meg, ha az "művészeti, történelmi" vonatkozásban elengedhetetlen a hitelességhez. Itt megengedték... A darab után az osztálytársammal bementünk a főbejáraton, ott fel volt újítva egy szoba, az volt az öltöző. A többi rész azonban még úgy állt, ahogy azt a világháború után otthagyták, épp csak a berendezés volt már elhordva onnan. Éjszaka volt már, és elkezdtünk sétálni a folyosón, benéztünk a kórtermekbe. Azon a részen jártunk, ahol a legsúlyosabb betegeket "kezelték" (inkább tartották), mindenhol rácsok voltak. Félelmetesen misztikus volt, felállt a szőr a hátamon, megborzongtam, ahogy elképzeltem, hogy régen itt éltek ezek az érthetetlen, őrült emberek, akikről szinte semmit nem tudunk. Nem értjük, hogy mi történik akkor az emberrel, amikor megbolondul, mitől bolondul meg, mi számít már bolondságnak, stb... (persze a szociológia is, a pszichológia is definiál "deviáns" viselkedési formákat, de ezek szerintem abszolút szubjektív, önkényesen húzott határok -Témához kapcsolódóan tudom ajánlani Coelho: Veronika meg akar halni c. könyvét) Mindig is foglalkoztatott a téma, hogy milyen lehet bolondnak lenni, mit érezhetnek azok az emberek. Talán ha nem mérnök lettem volna, akkor most pszichiáter lennék. (Vagy sebész...) :-) Talán azért annyira érdekes ez, mert sosem kaphatunk választ, mert aki megbolondult, úgy sem tudja elmondani, aki meg el tudja mondani, az nem is bolond igazán... Olyan ez, mint az a kérdéskör, hogy mi történik az után, miután meghalunk: Érzünk-e valamit, jön-e utána valami, stb...Ezekre sem kapunk ezen a földön soha választ, mert aki tudná az igazságot, annak már nem áll módjában elmondani.
Ma a délutánomat egy még működő pszichiátrián töltöttem. Az "öngyilkos" sráchoz mentem be látogatóba, meg fordítottam, amit a pszichiáterrel beszélgettek. Mivel az orvosra várni kellet, pár órát a bolondokkal töltöttem a társalgóban. Igazából észre sem vették, hogy ott vagyok, hamar beilleszkedtem közéjük:-). Mindannyian ugyanúgy "tették a dolgukat", mint addig is. Egyikük az ablak és egy szék között mászkált fel, s alá, kezében dohánnyal, mintha azon gondolkodna, hogy mi is lenne a következő lépés a cigaretta csavarásához. Hárman több órán keresztül nézték a tv-t, rezzenéstelen arccal. Nem számított nekik, hogy éppen reklám van, vagy a filmnek a csúcspontja. Néha felálltak, elmentek pár percre, majd visszajöttek, és "becsatlakoztak" újra a filmbe. Egy fiatal, velem egykorú srác mindenkinek azt újságolta, kb félóránként ismételgetve, hogy neki mikrofont ültettek az agyába a rendőrök, a szemébe pedig kamerákat. Volt a kezében egy újság, amiből egész nap egyetlen egy újságcikket olvasott, hangosan, hogy a mikrofonba is hallják a rendőrök. Volt közöttük egy tőlem is fiatalabb, nagyon csinos lány is, aki pedig egy sarokban a párkányon üldögélt, cigizett, nézett maga elé, és időnként valamit mérgesen mondott a levegőbe. Félelmetes volt, néhányukon annyira látszott, hogy nem érzékelik maguk körül a világot. Annyira szeretném tudni, mi járhat a fejükben! Volt, aki például csak mosolygott mindenen. Vajon ő akkor boldogabb, gondtalanabb, mint akármelyikünk? Igaz az, hogy boldogok a tudatlanok? Mi meg sajnáljuk őket, pedig előfordulhat, hogy az ő szemszögükből mi vagyunk a sajnálatra méltók. Ez is dilemma...
A srác, aki tegnap felvágta az ereit, jobban van. Azt mondja, már nem akar meghalni. Remélem így van, bár azok után, hogy tegnap, még ittas állapotban azt mondta nekem, hogy tudja, hogy mit kell mondania a pszichiáternek, hogy kiengedjék, és akkor úgyis újra megteszi, így kicsit még aggódok. De legalább a tegnapit megúszta. Nem sokon múlott...
Ma a délutánomat egy még működő pszichiátrián töltöttem. Az "öngyilkos" sráchoz mentem be látogatóba, meg fordítottam, amit a pszichiáterrel beszélgettek. Mivel az orvosra várni kellet, pár órát a bolondokkal töltöttem a társalgóban. Igazából észre sem vették, hogy ott vagyok, hamar beilleszkedtem közéjük:-). Mindannyian ugyanúgy "tették a dolgukat", mint addig is. Egyikük az ablak és egy szék között mászkált fel, s alá, kezében dohánnyal, mintha azon gondolkodna, hogy mi is lenne a következő lépés a cigaretta csavarásához. Hárman több órán keresztül nézték a tv-t, rezzenéstelen arccal. Nem számított nekik, hogy éppen reklám van, vagy a filmnek a csúcspontja. Néha felálltak, elmentek pár percre, majd visszajöttek, és "becsatlakoztak" újra a filmbe. Egy fiatal, velem egykorú srác mindenkinek azt újságolta, kb félóránként ismételgetve, hogy neki mikrofont ültettek az agyába a rendőrök, a szemébe pedig kamerákat. Volt a kezében egy újság, amiből egész nap egyetlen egy újságcikket olvasott, hangosan, hogy a mikrofonba is hallják a rendőrök. Volt közöttük egy tőlem is fiatalabb, nagyon csinos lány is, aki pedig egy sarokban a párkányon üldögélt, cigizett, nézett maga elé, és időnként valamit mérgesen mondott a levegőbe. Félelmetes volt, néhányukon annyira látszott, hogy nem érzékelik maguk körül a világot. Annyira szeretném tudni, mi járhat a fejükben! Volt, aki például csak mosolygott mindenen. Vajon ő akkor boldogabb, gondtalanabb, mint akármelyikünk? Igaz az, hogy boldogok a tudatlanok? Mi meg sajnáljuk őket, pedig előfordulhat, hogy az ő szemszögükből mi vagyunk a sajnálatra méltók. Ez is dilemma...
A srác, aki tegnap felvágta az ereit, jobban van. Azt mondja, már nem akar meghalni. Remélem így van, bár azok után, hogy tegnap, még ittas állapotban azt mondta nekem, hogy tudja, hogy mit kell mondania a pszichiáternek, hogy kiengedjék, és akkor úgyis újra megteszi, így kicsit még aggódok. De legalább a tegnapit megúszta. Nem sokon múlott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése