Ma vezettem. Viszonylag sokat, Törökbálintról Miskolcra. Megnyugtat a vezetés, főleg éjszaka. Szeretem, ahogy magam mögött hagyom a kilométereket, szól a rádió, elgondolkodok, megnyugtat a sötét monotonitás. Olyankor magam vagyok, és tényleg magam, ki tudok zárni mindent, ha akarok. Ha tudom, hogy még órákon át vezethetek a hosszú autópályákon, száguldva át egy országon keresztül, akkor olyan érzésem van, mintha enyém lenne a világ. Ma mégis kicsit másként alakult...
Nyáron Bulgáriában voltam, busszal utaztunk, Románián keresztül. Amikor idegen tájakon, országokban utazok, mindig figyelek. Figyelem a vidék, a házak hangulatát. Nem a fontos épületeket akarom főként megjegyezni, hanem azt, hogy milyen érzésem volt, amikor ott jártam, milyen vizuális, és egyéb érzékekre ható élmények értek. Románia egyszerű volt, puritán, lepusztult... Minden régi volt, elöregedett, a házak, az utak, az udvarok, a szegénység átütött mindenen. Hogy milyen érzés kerített hatalmába? Együttérzés, sajnálat...Ma Kistarcsa és Kerepes környékén járhattam, amikor belémnyilalt a felismerés. "Én már éreztem ezeknek a házaknak, ezeknek az utaknak, településeknek a hangulatát!" Majd az újabb szomorú felismerés: "Nem, az emlék nem az egyik legutóbbi Budapest-Miskolc utamról származik". A viszonylagos érzésem: "Romániában vagyok!!!"Igen, viszonylagos. Nem Románia, mégis annak hatására, hogy egy pár (5) hónapig nem ezt láttam, már viszonylagosan annyira lepusztultnak tűnik, hogy olyan érzetet váltott ki bennem, mint amikor Romániát hasonlítottam Magyarországhoz. Elkeserített a tudat, hogy bizonyára azok a tőlünk fejlettebb államokból érkező külföldiek is (akiknek nem csak 5 hónapos a hasonlítási alapjuk!) ugyanazt érezhetik nálunk, mint amit én Romániában. Valamiféle furcsa szégyenérzetet kelt bennem ez. Valami miatt szégyenkezek, amiről igazán nem tehetek, nem én tettem ilyenné. Mégis bennem van az érzet. Na ezért furcsa.
Elmentem bevásárolni a napokban. Régen nem bóklásztam itthon boltban, mint régebben, de most volt egy pár órám erre. Egyszerűen el voltam hűlve az árakat figyelve. Nem akartam hinni a szememnek. Én egészen eddig azt hittem, hogy Magyarországon azért még mindig olcsóbban megkapok mindent, mint Németországban. Most be kell látnom: tévedtem. Be kell, hogy valljam, volt olyan dolog, amit venni terveztem, de ahogy megláttam az árát, meggondoltam magam. Nem mintha nem lett volna nálam annyi pénz, de felháborító volt, nem voltam hajlandó érte annyit kiadni, pláne tudva azt, hogy egy hét múlva azt kinn sokkal olcsóbban megvehetem. Szomorú, felháborító, elgondolkodtató, elkeserítő. És ezek után felteszi sorjában a "rég nem látott, hazánktól messzire szakadt vándornak" minden rokon, barát, ismerős a kérdést: "Na és milyen kinn élni?" Én pedig tömören, az igazat mondva ennyit tudok mondani: "Jó....Könnyebb..." A következő megszokott kérdés: "Akkor el tudod képzelni, hogy életed végéig ott élj?" Erre én: "Most jó. Maradok még... Jó darabig..." A kitérő válasz nem szokott elég lenni: Na jó, de akár életed végéig?" A válaszom bizonytalanul: "...nem tudom mi lesz...". Értetlenül állnak, és álltam magam is a látszólagos ellentmondás előtt. Ha ott minden jó, itt meg minden romlik, ott minden könnyebb, itt pedig minden bonyolultabb, akkor miért nem annyira egyszerű és egyértelmű a döntés, mint amilyennek az első ránézésre tűnik?! Feltettem már magamnak korábban is ezt a kérdést. Ma megkaptam a választ: Több órás vezetés után, kicsit elfáradva közeledtem Miskolc felé. Már sötét volt. Közel jártam. Egy kis emelkedős rész közeledett, töretlen lendülettel felhajtottam... A tetejére érve elémtárult Miskolc. A fények, a cementgyár, az avas...Akaratomtól függetlenül mosolyra húzódott a szám. Nem is értettem hirtelen, miért...Nem volt pedig semmi vicces, mókás, nem volt semmi új, semmi szokatlan. Ezzel a mosollyal az arcomon értem be a városba...
Nyáron Bulgáriában voltam, busszal utaztunk, Románián keresztül. Amikor idegen tájakon, országokban utazok, mindig figyelek. Figyelem a vidék, a házak hangulatát. Nem a fontos épületeket akarom főként megjegyezni, hanem azt, hogy milyen érzésem volt, amikor ott jártam, milyen vizuális, és egyéb érzékekre ható élmények értek. Románia egyszerű volt, puritán, lepusztult... Minden régi volt, elöregedett, a házak, az utak, az udvarok, a szegénység átütött mindenen. Hogy milyen érzés kerített hatalmába? Együttérzés, sajnálat...Ma Kistarcsa és Kerepes környékén járhattam, amikor belémnyilalt a felismerés. "Én már éreztem ezeknek a házaknak, ezeknek az utaknak, településeknek a hangulatát!" Majd az újabb szomorú felismerés: "Nem, az emlék nem az egyik legutóbbi Budapest-Miskolc utamról származik". A viszonylagos érzésem: "Romániában vagyok!!!"Igen, viszonylagos. Nem Románia, mégis annak hatására, hogy egy pár (5) hónapig nem ezt láttam, már viszonylagosan annyira lepusztultnak tűnik, hogy olyan érzetet váltott ki bennem, mint amikor Romániát hasonlítottam Magyarországhoz. Elkeserített a tudat, hogy bizonyára azok a tőlünk fejlettebb államokból érkező külföldiek is (akiknek nem csak 5 hónapos a hasonlítási alapjuk!) ugyanazt érezhetik nálunk, mint amit én Romániában. Valamiféle furcsa szégyenérzetet kelt bennem ez. Valami miatt szégyenkezek, amiről igazán nem tehetek, nem én tettem ilyenné. Mégis bennem van az érzet. Na ezért furcsa.
Elmentem bevásárolni a napokban. Régen nem bóklásztam itthon boltban, mint régebben, de most volt egy pár órám erre. Egyszerűen el voltam hűlve az árakat figyelve. Nem akartam hinni a szememnek. Én egészen eddig azt hittem, hogy Magyarországon azért még mindig olcsóbban megkapok mindent, mint Németországban. Most be kell látnom: tévedtem. Be kell, hogy valljam, volt olyan dolog, amit venni terveztem, de ahogy megláttam az árát, meggondoltam magam. Nem mintha nem lett volna nálam annyi pénz, de felháborító volt, nem voltam hajlandó érte annyit kiadni, pláne tudva azt, hogy egy hét múlva azt kinn sokkal olcsóbban megvehetem. Szomorú, felháborító, elgondolkodtató, elkeserítő. És ezek után felteszi sorjában a "rég nem látott, hazánktól messzire szakadt vándornak" minden rokon, barát, ismerős a kérdést: "Na és milyen kinn élni?" Én pedig tömören, az igazat mondva ennyit tudok mondani: "Jó....Könnyebb..." A következő megszokott kérdés: "Akkor el tudod képzelni, hogy életed végéig ott élj?" Erre én: "Most jó. Maradok még... Jó darabig..." A kitérő válasz nem szokott elég lenni: Na jó, de akár életed végéig?" A válaszom bizonytalanul: "...nem tudom mi lesz...". Értetlenül állnak, és álltam magam is a látszólagos ellentmondás előtt. Ha ott minden jó, itt meg minden romlik, ott minden könnyebb, itt pedig minden bonyolultabb, akkor miért nem annyira egyszerű és egyértelmű a döntés, mint amilyennek az első ránézésre tűnik?! Feltettem már magamnak korábban is ezt a kérdést. Ma megkaptam a választ: Több órás vezetés után, kicsit elfáradva közeledtem Miskolc felé. Már sötét volt. Közel jártam. Egy kis emelkedős rész közeledett, töretlen lendülettel felhajtottam... A tetejére érve elémtárult Miskolc. A fények, a cementgyár, az avas...Akaratomtól függetlenül mosolyra húzódott a szám. Nem is értettem hirtelen, miért...Nem volt pedig semmi vicces, mókás, nem volt semmi új, semmi szokatlan. Ezzel a mosollyal az arcomon értem be a városba...
http://www.youtube.com/watch?v=Vk1QQP7O3dM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése