Van egy pár dolog, nevezhetjük "dilemmáknak", amiken sokat szoktam gondolkodni, és igazából sosem sikerül eljutnom a végkifejletig. Amiről most fogok írni, egyike lesz ezeknek. Számomra most nem aktuális a téma (de volt az...), azonban a közelmúltban mégis újból felszínre került, és elgondolkodtam.
Egy hülye "hasonlat", ami azonban talán segít megérteni az alapvető problémámat majd az összetettebb helyzet esetén: Maradok a Túrórudinál, kézzel fogható, és annyi mindent lehet vele szemléltetni...:-). Tegyük fel, hogy nagyon szeretjük a Túrórudit. De! Valami oknál fogva záros határidőn belül le kell mondanunk erről az élvezetről (mittudomén! fogyókúra, cukorbetegség, vagy ilyenek...nem is ezen van a hangsúly). És ez bizony számunkra a napnál is világosabban látszik! A nehézség pedig, mint mindig: az, hogy van választási lehetőségünk! (Ha nem is a legjobb, de a legkönnyebb, ha nincs választásunk, ha nincs döntéshelyzet, akkor "csupán" el kell fogadnunk, ami adott.)
A példánál maradva két dolgot tehetünk:
1. Lemondunk a Túrórudiról egy életre, szomorúan megválunk tőle, azonban mindig is szívesen fogunk visszagondolni a "vele töltött" percekre, mindig élni fog bennünk az íze, ahogy beleharapunk, és roppan a vastag, hideg csoki réteg, stb... Azonban mivel ilyen jó emlékek fűznek hozzá, bennünk marad egy örökös hiányérzet, bennünk marad a "Milyen jó is volt!", és a "Milyen jó lenne, ha még egyszer...!".
2. A másik dolog, amit tehetünk, hogy "megmentjük" magunkat a lemondás okozta szenvedéstől. Két kérdés merülhet fel. Az első: Hogyan? Nagyon egyszerű. Amíg lehetőségünk van, "túlesszük" magunkat, megutáljuk a Túrórudit, besokallunk tőle, addig-addig tömjük magunkba. Még akkor is, amikor már nem is kívánjuk igazán, már nem élvezet, hanem csak nyűg megenni. A második kérdés pedig: Mi ennek az ára? (Mert persze nem ilyen egyszerű a dolog, mint mindennek, ennek a "könnyebb útnak" is ára van...:-) ) Szóval az ára.... Már szinte le is írtam...Megutáljuk a Túrórudit, azt a Túrórudit, amely annyi szép pillanatot szerzett nekünk, amikor még igazán szerettük és kívántuk. Elromlanak az emlékek, már csak a telítettségre fogunk emlékezni, és arra, amikor annyit ettem belőle, hogy rosszul voltam tőle, hánytam meg ilyesmi. Viszont elérjük, hogy nem fogunk rá többet vágyni. Könnyű lesz az elválás.
Hát ez volt az egyszerű példa. A helyzet akkor bonyolódik egy kicsit, nem sokkal, csupán egy tényezővel, amikor az elvállást a Túrórudi is megéli. Nem árulok el nagy titkot, a bonyolultabb eset az, amikor az "elválás" mindkét szereplője érzésekkel rendelkezik, és egy kapcsolatról beszélünk, amelynek valami oknál fogva idővel véget kell érnie, mert nem az a már korábban emlegetett "végtelen". Ebben az esetben újabb kérdések merülnek fel: Ki szabad, kell várni, amíg a kapcsolattal annyira "jóllakok", hogy már ne kívánjam, és könnyű legyen az elválás, és persze mindebben a társat eszközként, asszisztáló személyként használjam, mert én már tudom, hogy csak a levezető, "kivezető" végjátékot játszom? Vagy ez önzőség? Vagy ha segíteni akarok.... Hogy segítek? Ha megutáltatom magam a másikkal, könnyítve ezzel az elvállást, lerövidítve a szenvedést, de persze bemocskolva, semmibe véve, eltörölve az elmúlt együtt töltött idő szép emlékeit, és persze magamat is? Vagy a csúcson kell abbahagyni, tudatosan és "erővel" elválni, és szeretettel emlékezni egymásra, még ha ez fáj is? Vállalni azt, hogy megmaradjon örökre az érzés, hogy "Mi lett volna, ha...?", "Megtettem mindent?", "Nem kellett volna még egy esélyt adni a kapcsolatunknak?" stb...?
Én nem tudom...Még mérlegelek, és majd ha eljön az idő, hogy döntenem kell, döntök. Valahogy...
Egy hülye "hasonlat", ami azonban talán segít megérteni az alapvető problémámat majd az összetettebb helyzet esetén: Maradok a Túrórudinál, kézzel fogható, és annyi mindent lehet vele szemléltetni...:-). Tegyük fel, hogy nagyon szeretjük a Túrórudit. De! Valami oknál fogva záros határidőn belül le kell mondanunk erről az élvezetről (mittudomén! fogyókúra, cukorbetegség, vagy ilyenek...nem is ezen van a hangsúly). És ez bizony számunkra a napnál is világosabban látszik! A nehézség pedig, mint mindig: az, hogy van választási lehetőségünk! (Ha nem is a legjobb, de a legkönnyebb, ha nincs választásunk, ha nincs döntéshelyzet, akkor "csupán" el kell fogadnunk, ami adott.)
A példánál maradva két dolgot tehetünk:
1. Lemondunk a Túrórudiról egy életre, szomorúan megválunk tőle, azonban mindig is szívesen fogunk visszagondolni a "vele töltött" percekre, mindig élni fog bennünk az íze, ahogy beleharapunk, és roppan a vastag, hideg csoki réteg, stb... Azonban mivel ilyen jó emlékek fűznek hozzá, bennünk marad egy örökös hiányérzet, bennünk marad a "Milyen jó is volt!", és a "Milyen jó lenne, ha még egyszer...!".
2. A másik dolog, amit tehetünk, hogy "megmentjük" magunkat a lemondás okozta szenvedéstől. Két kérdés merülhet fel. Az első: Hogyan? Nagyon egyszerű. Amíg lehetőségünk van, "túlesszük" magunkat, megutáljuk a Túrórudit, besokallunk tőle, addig-addig tömjük magunkba. Még akkor is, amikor már nem is kívánjuk igazán, már nem élvezet, hanem csak nyűg megenni. A második kérdés pedig: Mi ennek az ára? (Mert persze nem ilyen egyszerű a dolog, mint mindennek, ennek a "könnyebb útnak" is ára van...:-) ) Szóval az ára.... Már szinte le is írtam...Megutáljuk a Túrórudit, azt a Túrórudit, amely annyi szép pillanatot szerzett nekünk, amikor még igazán szerettük és kívántuk. Elromlanak az emlékek, már csak a telítettségre fogunk emlékezni, és arra, amikor annyit ettem belőle, hogy rosszul voltam tőle, hánytam meg ilyesmi. Viszont elérjük, hogy nem fogunk rá többet vágyni. Könnyű lesz az elválás.
Hát ez volt az egyszerű példa. A helyzet akkor bonyolódik egy kicsit, nem sokkal, csupán egy tényezővel, amikor az elvállást a Túrórudi is megéli. Nem árulok el nagy titkot, a bonyolultabb eset az, amikor az "elválás" mindkét szereplője érzésekkel rendelkezik, és egy kapcsolatról beszélünk, amelynek valami oknál fogva idővel véget kell érnie, mert nem az a már korábban emlegetett "végtelen". Ebben az esetben újabb kérdések merülnek fel: Ki szabad, kell várni, amíg a kapcsolattal annyira "jóllakok", hogy már ne kívánjam, és könnyű legyen az elválás, és persze mindebben a társat eszközként, asszisztáló személyként használjam, mert én már tudom, hogy csak a levezető, "kivezető" végjátékot játszom? Vagy ez önzőség? Vagy ha segíteni akarok.... Hogy segítek? Ha megutáltatom magam a másikkal, könnyítve ezzel az elvállást, lerövidítve a szenvedést, de persze bemocskolva, semmibe véve, eltörölve az elmúlt együtt töltött idő szép emlékeit, és persze magamat is? Vagy a csúcson kell abbahagyni, tudatosan és "erővel" elválni, és szeretettel emlékezni egymásra, még ha ez fáj is? Vállalni azt, hogy megmaradjon örökre az érzés, hogy "Mi lett volna, ha...?", "Megtettem mindent?", "Nem kellett volna még egy esélyt adni a kapcsolatunknak?" stb...?
Én nem tudom...Még mérlegelek, és majd ha eljön az idő, hogy döntenem kell, döntök. Valahogy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése