Die Sauna Insel

Néha észreveszem magam, hogy hagyom csak úgy eltelni az időt, és megfeledkezek arról, hogy úgy éljek, hogy ne hagyjam azt, hogy a napok egy szürke, nem feltétlenül rossz, de semleges masszává olvadjanak össze, hanem keressem azokat a dolgokat, amiket élvezek, amiket szeretek csinálni. Ilyenkor megfogadom, hogy tudatosságot viszek az élvezetek "hajszolásába". Most is egy ilyen tudatos periódusomat igyekszem élni...:) Ennek tükrében ma szaunázni mentem...
Ezen a környéken még nem igazán ismerek ilyen helyeket, így hát a "jó öreg" google-t hívtam segítségül. "Sauna Coesfeld"....és jöttek az eredmények a Coesfeld környéki szaunákról. Választottam egyet, a honlap alapján a legszimpatikusabbat, címet, nyitvatartást néztem, és este útnakindultam. Már első ránézésre, kívülről is nagyon tetszetős volt a hely, kedves kiszolgálás a recepción, jó hangulatú épület, maximálisan felszerelt öltöző. Sietve öltöztem át, fürdőgatya fel, törölköző körbeköt, szekrény bezár... Nagy érdeklődéssel indultam felfedezni a "Szauna szigetet" (lefordítva ez volt ugyanis a hely neve). Kóvályogtam az udvaron a kis faházikók között, amik a különféle szaunák voltak, mellettem sétálgattak köntösben az emberek. Egy külső, tehát nem öltözőben lévő zuhany alatt állt egy pasi. Nézem ott a sötétben, mintha nem lenne rajta semmi ruha. Hát valóban nem volt. Gondoltam magamban: "Te öcsém kemény vagy, csak ilyen lazára venni a figurát! Pláne ilyen hidegben...hehe:)" Aztán bemegyek egy kis házikóban, látok másik három meztelen férfit. Na itt már kezdtem furcsálni a dolgot. Kíváncsian bekukucskáltam a hozzám legközelebb lévő szauna üvegajtaján, hát ott is vagy 4 meztelen férfi izzadt. Kicsit kezdtem megilletődni, úgyhogy inkább nem ültem be közéjük, gondoltam még kicsit jobban körbenézek, és "értelmezem" a dolgot. A hirtelen jött feszélyezettségemet az oldotta először, amint továbbsétálva megláttam az első szembejövő meztelen nőt, mivel így már nem tűnt olyan valószínűnek, amitől tartani kezdtem, hogy ez egy olyan "fiú buli":). Szeretem egyébként is a meztelen nőket, de ennyire még talán, ilyen módon sosem örültem egy pucér lánynak...:). Na a nagy megkönnyebbülés után még mindig fennált az a probléma, hogy bizony a társasághoz viszonyítva erősen túlöltözöttnek éreztem magam. (Habár láttam egy lányt, aki valami top-féleségben volt, akkor úgy gondoltam, hogy itt mindenki kedve szerint vetkőzik, vagy öltözik. De csak ő volt az egyetlen ruhás... és később róla is kiderült, hogy a személyzethez tartozik:) )Úgy ítéltem meg, hogy itt akkor bámultak volna, akkor keltettem volna nagyobb feltűnés, ha a fürdőnadrág rajtam marad, így az első alkalmas helyszínen megálltam, gatya letol, és fel a fogasra! (Mármint a gatya... amiről egyébként most jut eszembe, hogy írok róla, hogy ott is maradt, szóval egy fürdőgatya mínusz a mai estére, de végülis hogyha ide fogok járni, nagy szükségem nem is lesz rá:) )
Szóval alkalmazkodva az itteni szokásokhoz, beilleszkedvén a tömegbe, gondoltam szaunázok is kicsit, hiszen végülis azért jöttem. Kiválasztottam az egyiket, bementem... Na itt ért a következő, elsőre kellemes, majd idővel kissé kellemetlenné váló meglepetés. Itt nem csak hogy meztelen nők vannak, hanem kimondottan csinos, és fiatal nők is! Bizony erős önkontrollra, gondolatelterelésre volt szükségem, hogy a női szépség elismerése ne váljon a testemen bekövetkező változás által mindenki számára láthatóvá...:) De ezen is hamar túl voltam, segítségemre szolgált az a szobában uralkodó 120 fok, ami 5 perc után elérte, hogy örültem, hogy nem döglök meg ott a helyszínen, nem hogy még a szexre tudtam volna gondolni...:) Érdekes dolog volt most számomra ez a meztelenség. Emlékszem, volt egy olyan visszatérő álmom is gyerekkoromban, hogy meztelenül állok valami forgalmas helyen, és kiszolgáltatva, megszégyanítve érzem magam. Abban az írásban (vagy műsorban, már nem emlékszem pontosan...) ami az álmokról szólt, és már említettem az előző bejegyzésben, volt szó erről az állandó álomról is. Abszolút a társadalom neveli belénk ezt a fajta szégyenérzetet. Egy rövid ideig itt is volt bennem egy kicsit ilyen érzés, de aztán teljesen elmúlt, egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve, nem zavart, nem érdekelt, hogy látnak, és alapvetően pedig senki nem is figyelt senkit. (A gőzfürdőben ülve is ilyeneken gondolkodtam, és azért az megfogalmazódott bennem, hogy az egyáltalán nem zavar, hogy engem meztelenül látnak ott, barátnővel viszont ilyen helyre nem biztos, hogy olyan szívesen jönnék, mert az már zavarna, hogy őt is meztelenül láthatják:)...)
Na essen szó azért egy kicsit magáról a helyről is, mert tényleg annyira nagyon jó, hogy igazán említést érdemel. Professzionális az egész! A kezdeti meglepetés és zavar után csak sikerült teljesen ellazulnom. Fényterápiás gőzfürdő, "Rózsa-kabin", fatüzelésű kandallóval fűtött finn szaunák, gőzfürdő, lábmasszázs medence, pihenőszobák fekvőágyakkal, zenével, vagy éppen teljes csendben, fűtött-vízágyas pihenőszoba, aromaterápiás szauna. Az egyik szaunába egyszer egész órakor bejött egy lány (na ő volt az, akin volt fürdőruha...), és egy szertartás keretén belül illóolajat locsolt a kövekre, meg valami "tantrikus" edényeket kongatott, közben meg nagy legyezővel legyezte a tömeg felé a kályha felől a forró levegőt. Élvezetes volt ez is.
Kellemesen elfáradtam, kikapcsoltam, ellazultam. Valószínűleg megyek máskor is. Ajánlani tudom másnak is. Ha úgy adódik, egyszer majd valaki kedves hölgyet is magammal viszek oda...:) De jó ha tud róla, hogy ez meztelenkedős móka! Én levetkőzök, engem már egyáltalán nem zavar, de itt mindenkinek le kell... ;):):):)

Nirvana

Futni voltam valamelyik este. Már jó ideje nem edzettem, meg se mozdultam, pedig nem is olyan nagyon régen még erősen része volt az életemnek. Későn indultam el, egyébként sincs már sokáig világos, így már majdnem teljes sötétség volt, az egyedüli fényforrás a világító hold és a csillagok voltak... Úgy éreztem magam, mint a mesében, amikor a "szegénylegénynek" a csillagok mutatják az utat.:) Tényleg misztikus volt, egyedül, a hidegben, az olyan típusú sötétben, amikor fekete minden, azonban a mozgásom árnyéka a Hold fényétől egyértelműen kirajzolódik. Ilyen körülmények között különleges a futás hangulata. Egyébként is szeretem, de így több... Egyedül vagyok, és ilyenkor lehetőségem nyílik igazán szabadjára engedni a gondolataimat. Csak futok, lépek, haladok előre, a gondolatok meg jönnek, egyre jobban, ahogy a test fárad, az agy forog. Egy idő után ahogy a szervezetem kimerül, a cipőm ütemes dobogása, mintha sámándob hangja lenne, a fáradtsággal együtt egy más tudatállapotba repítenek. Ilyenkor már nincsenek gondolatok, euforikus üresség van, fel nem fogott testi fáradtság. Mintha kívül lennék a testemből, úgy nézek magamra, a testem motorikusan működik. (Talán valami ilyesmit nevezhetnek a buddhizmusban nirvánának...). Nem könnyű elérni, nem is mindig sikerül. Először fáj a fáradtság, előfordul, hogy annyira, hogy már könny szökik a szemembe. Nehéz továbbmenni, lelki erő kell hozzá.
Volt egy gyenge periódusom, az elmúlt pár hónap, amikor nem vitt rá a lélek a küzdelemre... Ezt konkrétan észrevettem azon ritka alkalmakkor, amikor futni mentem, és elért a fáradtság. Visszatekintve be kell lássam, hogy ez nem csak a futásra vonatkozott. Olyan a helytállásom az élet más területén is, mint ahogy egy fizikai erőpróbának megfelelek. A felismerés megrémisztett. Ebben rejlett mindig az erőm, így értem el amit elértem, hogy jöhetett akár szembeszél is, nem álltam meg pihenni, nem adtam fel. Fájhatottt, nehéz lehetett, "folyhatott a könnyem", de mentem, és így voltam elégedett. Az utóbbi időben leálltam, és feladtam. Nem én voltam ez, az árnyéka sem voltam önmagamnak. Nagy az elhatározás bennem a "visszaváltozásra", megint az akarok lenni, aki képes küzdeni. Tudom, hogy ez bennem van, csak nem szabad hagynom elveszni. Csak így lehetek elégedett.
Ma is kimentem, ma is sötétben... Határozottan itt az ősz, kavarog a szél, időnként levelet fújva az arcomba, visszafelé taszítva, fáj, ahogy lépek, annyira nem bírom emelni a lábam, alig haladok előre. Régen visszatérő álmom volt, hogy futok, valami elől, valaki mellett, valakivel versenyezve, valahová sietve, és egyszerűen nem engedelmeskedik a lábam. Mintha súlyok lennének rajta, olyan lassan mozog, és ez az érzés az őrületbe kerget. Sokáig nem tudtam, hogy az ilyen típusú álomnak jelentése lehet, de aztán olvastam egy pszichológus álmokkal kapcsolatos elemzését, hogy az ilyen típusú visszatérő téma az emberben lévő erős akaraterő álombéli megnyilvánulása.... Az utolsó kilométeren felélénkült a szél, eleredt az eső. Mégjobban fájt, mégnehezebb volt. A testem egyetlen vágya annyi lett volna, hogy ne kelljen többet lépnie, pihenésért kiáltott. A tudatom mást kívánt. Aztán elhomályosodott a látásom, eltompult a fájdalom, eltűntek a gondolatok... megérkeztek a "várva várt" könnyek. :) Elégedett voltam.
Talán jó úton járok, talán az álmok is hamarosan visszatérnek...

"A tökéletes pasi"

Ez volt a címe a filmnek, amit az imént néztem. Tipikus amerikai romantikus film, aminek a végén minden jóra fordul, a pasi (aki mellesleg a Szex és New York Mr. Big-je) a lehetetlennel határos módon mégiscsak megismerkedik a nővel, akivel teljesen összeillenek, pedig már minden veszni látszott...Tipikus, kiszámítható, irreális, "amerikai"... Mégis szeretem ezeket. Már-már gyerekes rajongással tudok drukkolni a szereplőknek, hogy összejöjjenek a dolgaik, pedig a végét már az első öt perc után lehet teljesen pontosan tudni, de amikor bekövetkezik, és jön a Happy End, akkor együtt örülök velük, örömömben olykor még tapsolok is. :) (Meg lehet kérdezni azokat, akik néztek már velem együtt romantikus filmet:) ) Nem tudom pontosan, miért van ez. A gyakorlatban olyan távol áll tőlem. Nem vagyok az a földtől elrugaszkodott fajta ember, mint a filmek főhősei, akik a legőrültebb dolgokat is hajlandóak, képesek megtenni a szerelemért, a szerelmükért. Mégis tetszik. Talán pont azért, mert a vágyaimat ábrázolják, azt, amit én nem tudok, nem merek megvalósítani. Mégis mindig arra vágytam, hogy filmszerűen kalandos módon ismerkedjek meg az igazival, legyen meg a végzet benne, sodorjon össze a sors valami különlegesen izgalmas, és előre kiszámíthatatlan (filmszerűen kiszámítható) módon, úgy, ahogy az az életben teljesen valószínűtlen lenne, ne legyen egyszerű, és akadálymentes, legyen benne bonyodalom, legyen története, úgy, ahogy azt a fantáziával rendelkező forgatókönyvírók találják ki, és mutatják be a filmekben. Persze az életben általában nem úgy mennek a dolgok. Én mégis ezt várom. Lehet, hogy ez a filmek hibája?! Olyan vágyakat táplálnak belém, ami a valóságban szinte biztos, hogy nem teljesül. Vagy jó azért, mert megmutatják, hogy lehet az életet - ha nem is filmszerűen - de a szürkeségtől, egyszerűségtől elrugaszkodva is élni? Vagy ha nem is lehet, legalább abban a másfél órában kiszakítanak a "többnyire(!)" unalmasan egyszerű valóságból?
Szeretném a romantikus filmek mozgalmasságával, színességével, szövevényességével, "kiszámítható fordulatosságával" élni az életem. Szeretném, ha lenne valaki, akivel megvan a közös múlt, és a jelen. Akivel megvannak a közös emlékek, aki ismer, aki tudja milyen vagyok, akit ismerek. Olyasvalaki, akivel egy szakítás, vagy "szünet" után "találkozok a mólónál, leülünk a padra egymásnak háttal, és az a párbeszéd hangzik el, amit csak ketten ismerünk, és amit már ezerszer mondtunk el egymásnak":

" - Mondtam már, hogy szeretlek?
- Nem.
- Pedig igen...
- Még mindig?!
- Örökké... "

Ez a pár sor a "Tisztességtelen ajánlat" c. filmből származik. Annyiszor néztem meg, hogy a szövegét sok helyen már fejből tudtam, sőt, mivel németül is megvolt videón, és úgy is láttam jó párszor, még németül is maradtak meg mondatok belőle. (Ezt a pár sort speciel még most is tudom teljesen pontosan, hogy a német szinkronban hogy hangzott, pedig már jó pár éve nem néztem meg németül: " - Hab' ich dir schon mal gesagt, dass ich dich liebe?! - Nie. - Tue ich aber... - Wie lange?! - Für immer...")

Annyira nem olyan vagyok, mint a filmek főhősei... A furcsa az, hogy szeretek olyan lenni, amilyen vagyok, de szeretnék mégis kicsit olyan is lenni, mint "ők". Összeférhetetlenség... Legalábbis annak tűnik, de mégsem az, és erre is egy romantikus film kellett, hogy rávezessen: "Édes november". Talán én vagyok (vagy idővel leszek) az a munkájának teljes odaadással élő, a sikerekből táplálkozó, és ezt az egészet élvező férfi, aki arra vár, hogy valaki legyen rá olyan hatással, hogy kizökkentse ebből, kilökje a mókuskerékből, lelassítsa, jó értelemben visszafogja, "mentse meg" őt...

25

Ma van a születésnapom... Igazából nem tartom sokra az évfordulókat, meg az ilyesfajta "ünnepeket", mert azok csak úgy jönnek maguktól, és egy idő után kényszerré válhatnak. Nekem nem számít sokat, hogy most születésnapom van, vagy nem, nem tekintem olyan igazán különleges napnak. Nem kötöm hozzá erőszakkal az ünneplést, az ünnepi hangulatot, a megemlékezést. Ha szórakozni, mulatni akarok, azt megteszem bármiféle alkalom nélkül is...:)
Amire jók az ilyen alkalmak, és ezzel élni is szoktam, hogy támpontot ad az embernek az értékeléshez. Nekem az évfordulókkor mindig az jut eszembe, hogy értékeljem a periódust. Ilyenkor értékelem mindig az elmúlt évemet. Sőt, nem csak az évet, hanem az eddig eltelt időt, megélt dolgokat. Pláne most, mert ez a kor mégiscsak egy negyed század, mégiscsak megéltem a huszonéves éveim felét... Már egy ideje (és ez most nem is feltétlenül a születésnapomhoz kötődik, hanem inkább a diákévek elmúlásához) az a gondolat (nevezhetjük ezt is "dilemmának":) ) motoszkál a fejemben, hogy vajon "megfelelően" éltem-e le ezt a 25 évet, a gimnazista éveket, az egyetemi diákéveket. Elértem-e mindent, amit lehetett, megéltem-e mindent, amit lehetett?!? Nem tudok erre válaszolni...Sok mindent elértem, sok mindent megéltem. De azért bennem van mégis a kétség, hogy nem lehetett-e volna kicsit többet "belesűríteni". Bizonyos dolgokból biztos, de azért igyekeztem szem előtt tartani folyamatosan azt, hogy tudatosan "éljek". De mégis... Persze azt hiszem ez természetes. Az embernek mindig van hiányérzete, mindig többet akar, mint amennyie volt, mint amennyie van. De talán így jó, ez lehet a hajtóerő, hogy törekedjünk a többre. Csak nem szabad ezt hagyni elhatalmasodni, mert akkor az örök elégedetlenségben találja magát az ember. Röviden megfogalmazva: törekedni kell a többre, örülni kell annak, ami volt, ami van. :) Csak ez nem olyan egyszerű, ezt tapasztalom magamon is.:) Kicsit csalódott vagyok, hogy így rohannak az évek. Még szívesen lennék egy kicsit gimnáziumban is, meg abban a korban, meg szívesen lennék még egyetemista is. Persze annak a periódusnak is megvoltak azok a hiányosságai, amik most meg megvannak. Áhh, szóval tényleg nem egyszerű ez... De legjobb lesz nem nyígni ezeken, mert változni a múlt úgysem fog:) (de azért néha jó eljátszani a gondolattal :D )
Érdekessége a szülinapomnak, hogy most vagyok annyi éves, mint ahányadikán születtem. És érdekes, mert ez egy negyed évszázad, tehát még ha nem is kerek a szám, akkor is az egysége miatt különleges. És furcsa még, hogy a 18. születésnapomat is Németországban töltöttem, itt lettem "felnőtt", és tessék, hét év múlva megint itt vagyok, negyed "évszázadosan". Ki gondolta volna még akkor?!?! (Talán pont én... :P) Ja, és aranyos volt a fárasztó öregasszony, sütött nekem ma tortát...:)

Örömöt örömért

Ismét az öreg néni a szomszédból... Na nem kell máris fantáziálni, az öreg néni nem kapcsolódik közvetlenül a címhez...:):P De kezdem az elején, aztán majd eljutok valahogy odáig...
Szóval: Tegnap meghívott reggelire, mondta, hogy itt van a fia, Thomas is, menjek át reggel, és eszünk közösen, beszélgetünk kicsit, meg megjegyezte, hogy szerinte egyébként is ritkán járok át hozzá, pedig kellene, hogy mindig mindent meg tudjunk beszélni. Hát remek! :) Ő komolyan azt hiszi, hogy nekem ez minden vágyam, hogy vele társalogjak, meg hogy erre van leginkább időm. Mindenesetre olyan volt a helyzet, hogy nem tudtam kikerülni a dolgot, így hát elfogadtam a meghívást. Reggel szépen terítve a szabadban, finom péksütemények, felvágottak. A fia is ott volt. Így elöljáróban azért annyit tudni kell, hogy amikor a szerződést kötöttem az öregasszonnyal, akkor is ott volt ez a fia. Feltűnően (már-már túlzottan) kedves, "nyájas" viselkedés. Na meg rózsaszín póló, feminin kézmozdulatok. És a családjáról sem nagyon hallottam, hogy lenne. Mindegy, nem foglalkoztam vele... Szóval beszélgetünk reggeli közben, és a néni ajánlkozik, hogy tud egy jó bútorboltot (mert egyébként most bútorokat akarok venni...), és hogy a fia nagyon szívesen elkísér engem, megmutatja, hogy hol van. Mondtam persze, hogy nem kell eljönni velem, elég ha megmondja a címet, majd a navigáció "elkísér" odáig, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz, és címet nem kaptam, kíséretet azonban igen. Komolyan olyan érzésem támadt (visszapörgetve az eseményeket, elhangzottakat), hogy az öregasszony össze akart, össze akar hozni a fiával! Merthogy az buzi lehet minden valószínűség szerint!(Ja még a napokban egy pólót is kaptam az öregasszonytól, és kiderült, hogy azt a fia "küldte", mert rá az állítása szerint kicsi volt...) Na már most ha ez így van, és tényleg ez a cél, hát akkor ez nagyon megtisztelő, hogy éppen rám gondolt, meg nem is lenne rossz, hiszen Thomas nagyon kedves, ha buzi lennék, tetszene is külsőre (most is a "csinos" rózsaszín pólója volt rajta:) ), pénze is van, az "anyóssal" is kezdek már jóba lenni :) , csak hát az egyetlen "baj", hogy én egyáltalán nem vagyok az!!!:)
Na amint ez tudatosult bennem, bizony igyekeztem gyorsan bedobni az előttem lévő szendvicset, nem mintha annyira megjött volna az étvágyam, sőt, el is ment egészen, de valahogy már nem kívántam olyan sokat társalogni ebben a körben:).
Pedig sokat fejlődött a toleranciám ebben a témában. Régebben még harag is lett volna bennem, ma már kicsit jobban el tudom fogadni. Bár az túlzás, elfogadni nem tudom, de igyekszem figyelmen kívül hagyni, pláne ha engem nem is érint. Hollandiának volt szerepe ebben, hogy egy kicsit változott a véleményem erről az egészről... Érdekes volt azt látni, hogy ott minden mennyire elfogadott. Persze egy kicsit gusztustalan, de mégis becsülendő az a tolerancia, amit ők a szexualitás, és egyéb megosztottságra lehetőséget adó (pl. faji megkülönböztetés) témakörében tanúsítanak.
Voltam megint Amsterdamban, és tetszett, amit ott láttam. Na nem a sok homokos, az nem, de a piros lámpás negyed!:) Az valami hihetetlen, elsőre zavarba ejtő volt számomra... Ahogy a lányok (itt jegyezném meg, hogy javarészt gyönyörűek, fiatalok, és egyáltalán nem kurvásak) állnak az üvegajtó mögött egy szál bugyiban, és egy méterről végigméregethetik az emberek, hogy tetszik-e, vagy nem, az valami félelmetes. Tényleg zavarban voltam először, nem is mertem annyira megbámulni őket:), de aztán belejöttem:). Utána már egy-egy lány jött zavarba, a méregető tekintetem hatására, pedig nekik nem kellene, hiszen azért állnak ott, hogy megnézzék őket, sőt, nem is csak azért... Hihetetlen, ahogy mennek az alkudozások, kézzel-lábbal magyarázva, hogy mi mennyibe kerül. Tisztára, mint régen a Zsarnai piacon!:) Közben a rendőrök sétálgatnak az utcákon, bámészkodnak ők is, de mindenki nyugodt, egy-egy kirakat elhúzott piros függönye mögűl előbukkan egy-egy férfi kielégült arccal, és senki nem bámulja meg, nem foglalkozik vele, hisz ez itt természetes, ide ezért mennek az emberek... Meglepő módon ezek a prostik nem voltak számomra visszataszítóak, olyan természetesnek hatott minden az első meglepettség megszűntével. Itt természetes, és nyitott dolog a szex, nem tabu, és szégyelni való. Itt nyíltan elfogadják, hogy a szex már régen nem csak a fajfenntartásról szól, hanem az örömszerzésről, és azt mondják, hogy "miért ne lehetne ezt így csinálni, hiszen mindenki profitál belőle?". Ez a felfogás tetszik, bár én azért szeretnék megmaradni a profitálás azonos formájánal, tehát hogy "örömöt örömért", mert az "örömöt pénzért" szint még mindig elég idegen számomra, mármint ha a saját esetemről van szó:).
Na és még valami! Egy pozitív élménnyel gazdagodtam! Majdnem minden lány, aki előtt megáltam, kedvesen mosolygott, puszikat küldött! Ekkora sikerem már régen nem volt a lányok körében, szóval jóleső érzés volt!:):) (Még akkor is, ha erősen feltételezhető, hogy a puszik és a mosolyok a zsebemben lapuló párszáz eurónak szóltak (: )

Pillanatok

Vannak olyan pillanatok, amikor azt érezzük, hogy mindenünk megvan, amikor már nem tudnánk mást kívánni az élettől magunknak. Ilyenkor teljes az elégedettség, másként, merészebben fogalmazva boldogság. Sokszor azonban ezek a pillanatok sajnos tényleg csak pillanatok maradnak. Viszont világos így már a cél: akkor leszek elégedett, ha a pillanatok összeérnek.

"Itt a kistesóm!"

Kijött hozzám a tesóm látogatóba! Szétnéztünk erre-arra, megmutattam, hol dolgozok, mit csinálok, kik a munkatársak. Kicsit belelátott legalább az itteni életembe, munkámba, ami azért, meg kell jegyeznem, valószínűleg lényegesen különbözik az otthoni hétköznapoktól... Jó így, mert így hogy vannak ezzel kapcsolatos közös emlékek, "arcot kaptak" az emlegetett emberek, képpé alakultak a helyszínek, kicsit olyan, mintha "közelebb" lennék. Amikor már legközelebb beszélek a munkámról, az itteni dolgokról, fogom tudni, hogy tudja legalább egy ember, hogy miről van szó. (Nagyjából...:) ) Nem vettem ki szabadságot, pedig terveztem, de Mártika nem olyan, akit ez zavar. Mentünk egész nap, jött velem, intézkedtünk, besegített a munkámba, főzött nekem, buliztunk, városokat néztünk, vásároltunk, beszélgettünk... Ahogy itt volt, feltűnt, hogy mennyire el vagyok én már szokva attól, hogy esetenként van segítségem, még ha csak egy apróbb házimunkáról, egy nyomtatvány kitöltéséről, vagy bármi egyéb kis dologról is van szó. Azt szoktam meg, hogy a hétköznapokban mindenben csak magamra számíthatok, mindent egyedül kell megoldanom, ha én nem csinálom meg, akkor senki. Már annyira megszoktam ezt, hogy furcsán idegen volt az érzés, az hogy segítenek. Persze alapvetően nem is igénylem a segítséget, arra vagyok beállva, hogy megoldok mindent egyedül, és ezt szeretem is, ez így van jól, mert ha erre fel vagyok készülve, akkor nem érhetnek meglepetések, de mégis kellemes volt "újra felfedezni", hogy ez másként is lehet...:)
Egy másik furcsa dolog is tudatosult bennem az elmúlt napokban:
Visszaemlékszem, amikor még gyerek voltam, akkor olyan furcsának találtam azt, hogy anya meg a testvére, vagy apa meg a testvére, vagy a kersztanyám és a testvére, vagy bárkit említhetnék, aki felnőtt, szóval olyan furcsa volt akkor testvérekként látni, "elképzelni" őket. Mert a testvérek számomra akkor azt a két, vagy több gyereket jelentették, akik egyszerre mennek el reggel iskolába, együtt utaznak a buszon, közösen viszik őket strandra, otthon egymással veszekednek, és verekednek... És ezt semelyik felnőtt testvérpártól nem láttam...:) Ők csak úgy ismerték egymást, találkozgattak gyakran, meglátogatták egymást, beszélgettek egymással, szóval semmi olyan tulajdonság, ami az akkori definícióm szerint a "testvéreket" jelentette. Teljesen "hiteltelenek" voltak:). És most ahogy mentem ki a tesóm elé a reptérre, tudatosult, hogy már mi sem együtt járunk iskolába, strandra se nagyon megyünk, nem ugyanott lakunk, verekedni se verekszünk már, és a veszekedések is kihalóban vannak...:) A kívülállóknak ugyanolyan "hiteltelen", "egymást ismerő", "egymást látogató" testvérpárrá váltunk...:) A furcsa - de mégis természetes - pedig az, hogy "belülről" nem így tűnik, nem érzem ezt a különbséget. Persze valóban külön életet élünk már, máshol lakunk, nem minden nap találkozunk, de magunkat nem esik olyan nehezemre elképzelni a "régi definíció" szerinti testvérekként... Ebbe belegondolva most már nem teljesen hihetetlen, hogy talán mások is így vannak ezzel. Legalábbis a szerencsésebbek... :)

Hollandia

Voltam tegnap Hollandiában, Winterswijk-ben. Nincs messze tőlünk a határ, akár minden nap át lehetne menni autóval, fél óra kb az út az első nagyobb városkáig. Fogok is gyakrabban járni, nagyon jó áron lehet venni nagyon jó holland és belga söröket:). Egyébként nem szeretem hollandiát igazán. Legalábbis amennyit eddig láttam belőle... Szilveszterkor Amszterdamban voltam. Na ami ott volt, attól aztán a gyomrom felfordult: drogosok, buzik, transzvesztiták tömkelege az utcán, ráadásul akkor tömegestől kivonulva, ittasan. Az ottani "szabadelvűséget" már ezek láttán is kezdtem sokallni, de amikor az egyik transzvesztita elöttem sétálva egyszer csak felhajtotta a miniszoknyáját, kicsit terpeszbe tette a lábát, és megigazította a tangáját, minek hatására kivillant a zacskója a bugyika alól, na akkor azt hittem, hogy menten elhányom magam, vagy álonverem azt az undorító köcsögöt... Hányni végülis nem hánytam, és az állas is elmaradt, pláne látva azt, hogy ezután az akció után odament a srác (vagy lány?!?!) az egyik buzibár előtt álló három, gorilla méretű kidobóhoz, lekezelt velük, puszit nyomott mindegyikük orcájára, és barátságos beszélgetésbe elegyedett velük...

Na tegnap azért nem ennyire volt erőteljes az undor, de azért ahogy átértünk a határon (amit persze egy aprócska tábla, meg a navigáció jelzett csak), egyből érezni lehetett, hogy nem Németországban vagyunk. Szinte hihetetlen volt, hogy pár méter, és minden más már egy picit... Persze azért van hasonlóság az építkezési stílusban (a németeké hasonlít a határ mentén a hollandra, rengeteg pirostéglás ház...), de mégis érezni lehetett, hogy nem "otthon" vagyunk. A fagyizóban alig tudtam megértetni magam németül, hogy milyen fagyit szeretnék, és hogy mennyibe is kerül egy gombóc... A városka sétáló utcája tele szeméttel, láttunk cigánytelep szerű valamit is, de persze azért azt nem úgy kell elképzelni, mint nálunk otthon :).

Letérve a sétálóról azonban végre olyan dolgot láttam, ami javítja a fejemben kialakult holland országimázst! Egy kis utcán sétálva elértünk egy erdős, füves, parkos részhez. Az erdőbe bicikliút vezetett, hihetetlenül jó idő volt, hát nekivágtunk a sétának. Eszméletlenül gyönyörű házakat láttam, nem sablonszerű telekelosztással, geometriailag rendezetlen utcák az erdővel, fás részekkel körülölelve, és mérnöki pontossággal tervezett, legnagyobb igényességgel rendben tartott kertek sora... Döbbenetesen szép volt, egy olyan hely, amire azt mondtam, hogy ilyen házban, ilyen környezetben el tudnám képzelni, hogy leéljem az életemet. Még sosem láttam élőben ehhez hasonlót, csak a filmekben esetleg, amikor lélegzetelállító lakóparkokat mutogatnak. Az elért hatáshoz persze az is hozzájárult valószínűleg, hogy habár már este felé volt, mégis nagyon kellemes volt az idő, a levegő friss és langyos, jó illat, csend volt, és nyugalom, naplemente éppen. Szóval így egyben nagy volt a rám gyakorolt hatása. Csináltam pár képet, mutatóba, de azért ezen nincs rajta minden, meg az összhatást persze nem adhatja vissza. Ha érdekel valakit, majd megmutatom neki élőben!:)
Ja, és ami még nagyon sokat javít nálam Hollandia helyzetén, hogy itt majdnem annyi gyönyörű nő sétálgat az utcákon, mint Magyarországon, ráadásul rengeteg szőke, kihívó küllemű és öltözködésű!:) Tegnap az utácn sétálgatva megakadt a tekintetem két gyönyörű, könnyed öltözetű, fiatal szőke lányon. Egyszerűbben fogalmazva megbámultam őket!:) Azonban ők ezt látva sem haragosak, sem feldúltak, vagy sértettek, esetleg szégyenlősek sem lettek, hanem észlelve a rajtuk felejtett elmélázó, bámuló tekintetemet kedvesen visszamosolyogtak rám, mindketten... Na ilyen viszonylatban tetszik a könnyed felfogásuk:).

Modernkori gladiátorok

Gladiátorként küzdünk, harcolunk, harcolok a munkában. Folyamatos ellenállásba ütközök, olyan mintha széllel szembe pisálnék. Azt hiszik, megtörünk, vagy legalábbis szeretnék. Tévednek, ezzel csak felélesztik a harcikedvemet. Felbőszítettek. Nagy bennem az elszántság. Valamelyik este úgy éreztem, hogy "lezúzok" mindent és mindenkit, aki az utamba kerül. Levágtam a hajamat, rövidre, nagyon rövidre. Íme:

Meguntam a "jófiús" figurát. Most nem vagyok jófiús kedvemben. Sokan mondják, talán igaz is, hogy ha picit hosszabb a hajam, az jobban illik hozzám, jobban áll. Nem baj, most nem szép akarok lenni, nem hódítani akarok, hanem kemény akarok lenni, és utat akarok törni. De! Hódítani is akarok, csak nem női szíveket, hanem "területet". Küzdeni akarok, és győzni akarok!
Nyugodt lelkiismerettel alszok el minden este, mert tudom, hogy mindent megteszek.
Habár az előjelek igazán nem arra utalnak, hogy változni, javulni fognak a dolgok, én valahogy mégis ezt érzem... Magam sem tudom pontosan, hogy hogy csinálom, de amibe belefogok, abban elérem, amit akarok. Nem feltétlenül elsőre, nem feltétlenül könnyen, de elérem. Valahogy úgy érzem, hogy arra születtem, hogy én legyek az, akinek sikerül...
Igen, az ilyen mondataim miatt tartanak önteltnek és nagyképűnek azok, akik csak felszínesen ismernek. Sebaj... Akik jobban belémlátnak, talán nem ezt gondolják. Legyen azonban akárhogy is, én ezt érzem, és most le is írtam.

A világon nem létezik ennyi virág, amit ennek az öregasszonynak már át kellett pakolni az egyik helyről a másikra!:) Lassan tényleg kezd olyan lenni mint a filmben! Már szinte bújkálok előle, nehogy meglássa, hogy itthon vagyok, és rongáljon azzal, hogy a véleménye szerint hogy nézne ki jobban a nappali, hogy szerinte melyik fotelt kellene 15 centivel odébbhúzni.:) Aztán ez nem jött be, mert a minap épp újságolta, hogy majd keres engem, ha valami van, "úgyis látja, ha itt áll az autóm, és akkor úgyis tudja, hogy itthon vagyok":) Már a múltkor megpróbáltam azt is, hogy amikor csönget, akkor egyszerűen nem nyitom ki az ajtót... Így is történt, aztán amikor legközelebb találkoztunk, már újságolta is, hogy csengetett, de nem nyitottam ajtót. Én persze rögtön megmagyaráztam, hogy biztos azért lehetett, mert a legfelső szinten vagyok, és ha szól a rádió, akkor nem hallom meg.... Erre biztosított, hogy hát ez tényleg lehet, de "nem baj, majd csenget többször" :) Másnap megint megpróbáltam nem ajtót nyitni. A 10. csengetés után egyszerűen nem birtam tovább, és lementem. Tényleg többször csengetett, addig, amig "meg nem hallottam":). Szóval ez van, de egyébként a múltkor csak azért keresett, mert sütit hozott nekem, meg a minap ebédelni is áthívott, mert mondta, hogy főzött, és nagyon szívesen megkínál... Aranyos, de má' csak kínomban is röhögök, amikor meghallom a kiabálását messziről: "Peter!!!" Sebaj....:)
Eszméletlenül gyorsan telik az idő! Még alig "hevertem ki" az előző szabadságomat, mindjárt itt a következő. És nem azért, mert olyan sűrűn járok, hanem mert már bizony majd 2 hónapja kinn vagyok megint. Ma megvettem a repülőjegyeket. Május 28. Gépész Egyetemi Gyűrű- és kupaavató szakestély:):):) Arra akartam nagyon hazamenni, végülis egyelőre úgy néz ki, összejön, igaz csak pár napot leszek otthon, épp csak "villámlátogatás" lesz, nem olyan "mindent bele buli", mint márciusban...:) Azért jó lesz, már várom. Hiányoztak nagyon a szakestek is. Ahhoz képest, hogy az előző évben megközelítőleg 100 szakesten voltam, most már egy éve egyen sem.

Jah, és persze teljesítem az ígéretemet a szabadságom alatt...:);)

"Vezess, kövess, vagy állj félre!"

Tedd ezt!

Különös figurák

Rengeteg féle emberrel lehet találkozni, a legnagyobb bunkóktól kezdve, (erről majd írok részletesen, csak most nem akarom felhúzni magam...), a groteszk, vicces figurákig...Most a viccesek következnek:
Az üzemben több száz ember dolgozik, többnyire egyszerű emberek, lengyel, magyar, orosz, ukrán vendégmunkások. Itt megvan a rendje mindennek, hogy hol kell, hogy kell öltözni, szigorú higiéniai előírások, higiéniai környezetbeli, és azon kívüli étkező, stb... Az étkezést a legtöbb ember az ebédlőben ejti meg, azonban amikor napközben, nagyjából ebédidőben ki kell mennem az üzemből, akkor az öltözőben szoktam találkozni rendszeresen egy öreggel. Hatalmas nagydarab ember, mint egy óriás, vörös a haja, ami oldalra van fésülve. Nagy kerek feje van, olyan mint egy nagy gyerek. A szekrényem melletti soron szokott lenni, gubbaszt az óriás az öltözőpadon, elé kitéve a szalonnácskája, meg kenyere (többnyire azt szokott enni:) ) Lábát összezárva, oldalra fordulva ül a padon, és görnyedt háttal eszik, kicsit olyan hatást keltve, mintha féltené az ennivalóját. Két falat között fel sem emelkedik, hanem a szalonnás kenyeres katonák fölé hajolva marad. Amikor látja, hogy megérkezek, épp csak a szemével pillant fel rám, bámul bambán, szelíden, kérődzve, mint egy boci. Egy néhány ilyen találkozás után odabólintottam neki köszönés képpen, hiszen már annyiszor találkoztunk, hogy majdhogynem ismerjük egymást:), de ez sem zökkentette ki a megszokott ritmusból, ugyanúgy bambán, kérődzve, szelíden visszabólintott. Elképzelésem sincs, hogy neki miért jó ott enni, abban a büdösben, ami ott az öltözőkben van, mert van! De ezt hagy ne részletezzem:). Ő ott szeret lenni. Ez a már-már rajzfilmbe illő figura akkor teljesedett ki számomra, amikor az egyik folyosón egy lépcsőfordulónál szembetalálkoztunk. Ő bandukolt szépen lassacskán lefelé a lépcsőn az üzem felé (gondolom éppen befejezte az ebédjét az öltözőben), én pedig siettem fel az öltöző felé. Futottam fel a lépcsőn, a fordulóba is lendületesen érkeztem. Ahogy hirtelen megláttam, hogy valaki jön velem szembe, ráadásul nem kis darab ember, fékeznem kellett, nehogy összeütközzünk, és a határozott megtorpanó lépésemnél, ahogy a cipőm a padlóhoz csapódott, egy dobbanás szerű hang hallatszott. A vörös hajú, kerek fejű óriás bébi szegénykém úgy megijedt ettől, tőlem, hogy visszahőkölt, megtorpant, talán visszább is lépett, két kezét a mellkasa elé kapta, védekezően, az arcán rémület volt. Kizökkentettem biztos a lelki békéjéből, azzal, hogy olyan nagy Schwung-gal közeledtem a 70 kilómmal az ő két méteres 130 kilós tömegéhez.... :-) Meglepetésemben hirtelen bocsánatot kértem tőle, hogy megijesztettem, majd tovább haladtunk. Visszajátszottam a jelenetet magamban, és egyszerűen csak nevettem és nevettem rajta, annyira mókásnak hatott az egész szituáció. :-)
Volt egy másik figura is a napokban, róla már csak kicsit rövidebben írok, mert kezdem unni az írást, illetve magamat:). Az egyik délután, munkából hazafelé jövet a B525-ös út mentén láttam egy stoppost. Hosszú ballonkabát volt rajta, ovális fej, és arc, fapofával, sporttáskája letéve mega mellé, és csak tartotta ki a kezét, az autók suhantak el mellette, ő meg várta, hogy hátha felveszi valaki. Kicsit olyan volt ez a figura, mint a mesében az a nyomozó, akinek rúgós a keze meg a lába, meg valami kinyújtható nyaka is van (nem láttam sokat ezt a mesét, de most. hogy elgondolkodtam rajta, talán ez a "Bigyó-felügyelő"...). Na mindegy, meg is jegyeztem a mellettem ülőnek, hogy nem túl bizalomgerjesztő alak, nem csoda, hogy nem veszik fel, én sem állnék, álltam meg neki... Majd láttam ezt a figurát másnap is, és harmadnap is, ugyanott, ugyanabban az időben, ugyanúgy állt ott. Az autók meg csak mentek el mellette, nem is lassítva. Kicsit kezdtem megsajnálni, ahogy én is lassítás nélkül elhúztam mellette, majdhogynem lelkiismeret furdalásom támadt. Eldöntöttem, hogy legközelebb, ha meglátom, megkockáztatva azt, hogy egy stoppolós gyilkost veszek fel, mégis meg fogok állni, és legalább kiderítem, hogy merre tart, és ha egyezik a célunk, akkor elviszem.:) Másnap már persze nem volt eszemben ez a dolog, száguldottam 130-cal az úton, majd megláttam ismét. Eszembe jutott a fogadalmam...:) Gyorsan tükör, láttam, hogy senki sincs mögöttem, keményen fék. Kicsit messzebb tudtam csak megállni. Elindult felém... Kinyitotta az ajtót, majd kérdezte, hogy el tudnám e vinni Münsterig. Nem tudtam, mivel csak Nottulnig mentem, és csak addig is szoktam menni. De legalább megtudtam, hogy hová tart, és legközelebb nem lesz lelkiismeret furdalásom, hiszen úgysem tudnám elvinni...:) Jah, és ráadásul nem gyilkos, mert akkor az úticél mindegy lett volna neki, csak tudjon megölni...:-)

Duplex

Duplex a címe angolul a "Jószomszédi iszony" című filmnek. Ezért a cím. De hogy a film hogy jön ide? Nos, elköltöztem. A település neve: Nottuln-Darup. De ennek nincs jelentősége igazán, viszont kis összecsengést érzek a film és a mostani helyzet között. Egy kedves öreg hölgytől béreljük a házat, igaz nem lakik velünk egy fedél alatt, de a szomszédunk. Nagyon aranyos egyébként tényleg, csak kicsit néha fárasztó. És lassú, körülményes...:). Ha meglát, már mindig messziről kiabál, hogy "Peter, hätten Sie vielleicht kurze Zeit?". Na kezdetben még nem is volt semmi gond, készségesen álltam rendelkezésére. Néha virágot kellett odébbtennem, mert az nehéz volt neki, néha azon aggodalmaskodott, hogy szerinte túl sokat megy nálunk a fűtés, habár azt mi fizetjük, ő azért minden nap, miután elmentünk dolgozni, végigjárta a lakást, és mindenhol nullára csavarta a fűtőtesteket:). Délután, amikor meglátta, hogy megérkeztem, hívott, h "Peter!?!", és elújságolta, hogy mennyit spórolt meg nekünk, meg hogy őt akkor is zavarja a pazarlás, ha nem ő fizeti, és hogy ne haragudjunk már érte...:) Egyébként teljesen igaza van, meg is köszöntem neki a fáradozását:). A következő esetnél azonban már azt mondtam, h "Na, ez már kicsit sok!:-)": A fűtéses móka után, sejtelmesen mondja nekem, hogy lenne még egy dolog, amit még el szeretne mondani nekem, ami őt zavarja. (Tette mindezt annak ellenére, hogy előtte tisztáztuk, hogy mennyire sietek, és hogy legyen rövid, csak a legfontosabbakat mondja!). Mondta, hogy megmutatja, csak menjek vele... Kimentünk a ház elé, az utcafrontra. Monda, hogy nézzek fel...Felnéztem. Várta a reakciómat.... Hát hogy reagáljak az elvárásnak megfelelően, mondtam is, hogy hát "Tényleg, hát ez nem semmi!". Persze fogalmam sem volt, hogy mit kell nézni, nekem nem volt semmi szembetűnő. És akkor így álltunk, merengve a ház homlokzatára vagy pár pillanatig. Gondoltam, ha már így ittragadtam, csak meg kellene tudni, hogy mi is zavarja, hát megkérdeztem, hogy "pontosan akkor mit is nézünk?!?!" Erre jött a megfejtés: "hát ugye milyen zavaró, Peter, hogy az egyik ablakon nincs behúzva egyik függöny sem, a másikon pedig az egyik be van húzva, a másik pedig oldalra van kötve, hogy ívesen álljon!" Hát itt aztán kész voltam. Mondam neki halálos nyugalommal, hogy mennyire igaza van, és hogy le is fogom tolni az embereinket, hogy hogy lehetnek ilyen "unordentlich"-ek:) A múlkor meg hajkurászott vagy 3 napig, hogy majd valamit meg akar velem beszélni, hát kiderült nagy nehezen, körülményesen, hogy csak azt akarja megkérdezni, hogy milyenre festesse ki a konyhánkat, mert a beleegyezésem nélkül nem akarja iderendelni a festőt, meg megadni a színt. Kérdezte, hogy akkor milyen legyen. Gondoltam magamban, "Mit érdekel az engem?", mondtam legyen egyszerűen fehér... Erre ő kicsit elégedetlenkedve, hogy szerinte jobban illene a csempéhez valamilyen sárgás, vagy tojáshéj szín! :) Hát nem leszarom!?!?!?:-D Akkor legyen olyan, ebben meg is állapodtunk.:) De egyébként tényleg kedves néni, segít mindenben, csomó cuccát szétosztogatta, amit ö nem használt, hűtő, ülőgarnitúra, ágyak, stb. Én a legjobban a német nyelvű könyveknek örültem...:) Az másnak úgy sem kellett, nem értik úgysem. A fiáé voltak, Adott egy 3 kötetes Gyűrűk ura könyvet, hogy azt biztos szeretni fogom, mert az ismert, és híres. Díszkötésben, stb...Elfogadtam, más biztos be is lett volna halva tőle, sajnos azonban nekem ez lószart sem ér...:) De azért kedves volt, viszont jobban örültem egy "noname" sima kis regénynek, amit majd olvashatok, és olvasni is fogok...:)
Ja! Mellékesen: Mindezektől teljesen függetlenül, vezetés közben a nagy semmiből belémnyilalt a felismerés, hogy milyen jó is csókolózni!! Ma csókolózni volt kedvem...:)

Még mindig nagyon nincs időm írni. Pedig szeretnék, és volna is miről. Attól tartok, később nem fogom tudni bepótolni, amiket most kihagyok, mert a feledés homályába merülnek a dolgok.
Megkérdezte tőlem valaki, akivel régen nem beszéltem már, hónapok óta, hogy mi van velem mostanság. Válaszoltam neki e-mailben. Amikor befejeztem, elolvastam, és elégedett voltam. Jól jellemztem a jelent, és az elmúlt időszakot, ráismertem belőle magamra, és az életemre, érzéseimre, és tényleg sikerült kivételesen röviden fogalmaznom:) Idő szűkében, de a közlési vágy nyomására bemásolom egy részét:

"Szia

Hogy mi van velem?!:) Zajlik körülöttem, velem az élet...Minden tekintetben. A "kevés" magánéletemben érdekes fordulatok, izgalmas pillanatok voltak, munkában kihivások, megpróbáltatások, örömök, sikerek, esetenként apróbb kudarcok...:) De élvezem. Kemény, de pont igy jó. A perspektivák folyamatosan a szemem elött lebegnek, és azok bizony biztatóak, ez ad eröt többek között, bár egyébként sem érzem magam gyengének. Idö közben már nem Sögelben dolgozok, most egy viszonylag huzamosabb ideig Dortmund felett, Coesfeldben lesz dolgom. ... Komoly nagyon, az utóbbi hetekben nagyon sokat dolgozok, aludni is alig van idöm. ....

Peti"

Röviden ennyi

Pontosan az történik, amire számítottam: Most, hogy ismét belevetettem magam a munkába, nem nagyon van időm írni. Pedig pont ilyenkor lenne miről, ilyenkor történnek olyan dolgok, amik nem megszokottak, amik témát szolgáltatnának pont egy blogbejegyzéshez. Persze írhatnék a munkáról magáról is, de azt nem teszem, mert túl hosszú lenne, és annyi időm nincs, meg persze nem is feltétlenül annyira izgalmas :) (mármint külső megfigyelőnek, mert számomra bizony az...). Mások itt lehet azt írnák, hogy "nem írok a munkámról, mert ha egész nap azzal foglalkozok, akkor nehogy már a szabadidőmben is az legyen a téma". Engem ez nem zavarna, szeretem amit csinálok, és szívesen is beszélek róla. Talán majd írok is valamikor róla, de most voltak ám olyan napjaim is, amikor csak 2-3 óra maradt az alvásra is...:) Sebaj, belefér, még bírom! Ez egy ilyen világ: kemény és kegyetlen, de meg lehet szokni, sőt, még élvezni is lehet!:-):-) (Egy Mc Donald'sban vagyok, most megy a "with or without you" c. szám, nagyon jó, szeretem :-) )
Na mégis pár történés az elmúlt napokból:
Például! Kutya világ, kifogyott az üzemanyag az autómból az autópálya közepén. Kellemetlen volt. Még pedig ki kellett volna bírnia hazáig, de nem bírta. Az autó elszámolta magát, nem én! Még mennie kellett volna... Szóval ott ragadtunk egy időre, de hívtam egy saját "sárga angyalt", és megmentett az "örök enyészettől":-) (Na most ez csak vicc, de az bizony teljesen komoly, h a zabszem nem fért a seggünkbe, ahogy száguldottak el mellettünk az autók 200-zal, mi meg ott ültünk az autóban a leállósávon. Elkezdünk beszélgetni, hogy milyen "kellemetlen" is lenne, ha valamelyik kicsit megcsúszna, és belénkszállna ennyivel. Ecseteltük, hogy hogy néznénk ki utána. :) Majd hirtelen mindannyian úgy döntöttünk, hogy inkább kiszállunk, és átmegyünk a korlát másik oldalára, le az árokba... :-D) Na mindegy, hazajutottunk...
Másik: Láttam egy babát egy boltban. Nagyon tündéri volt. Még vissza tudok emlékezni a nem túl közeli múltra, amikor olyan elképzelhetetlen volt számomra, hogy én apa legyek, nem tudtam magam abban a szerepben látni. Most bizony elért a felismerés, hogy már el tudnám képzelni magam! Sőt, nem is olyan nehezen!:-) Persze egyelőre mégsem akarok gyereket, ne ijedjenek meg a kedves hölgy "olvasók", a körülmények nagyon nem teszik lehetővé!:-) De mégis nagy dolog! Elméletben már gyereket akarok:-).
Nagyon szép helyen lakok, a város is szép, a "lakás" is, ahol alszok! Rengeteg kis városkában járok nap mint nap, gyönyörűek, élvezet itt vezetni. (Na persze a trafik!! Azok nem jók, ez is megérne pár oldal irományt, lenne mit irnom...Sok rohadék kis villogó dobozka!)
A Fine Frenzy: Almost lover: Gyönyörű szám, ajánlom mindenki figyelmébe. Pár napja nagyon rákattantam, nagyon megérintett, azóta is folyamatosan hallgatgatom. Hihetetlenül jó. A szám is, szöveg is, az énekes hangja is, és maga a nő is gyönyörű. Nincs nő ideálom, de ha lenne, akkor ilyesmi lenne:-).
Ja, és ma öszeállt a nagy jövőterv a fejemben.Tisztán látok, megvannak a hosszútűvú célok. Itt viszont erről nem írok... :-)
Na, hát ez egy tőlem szerintem szokatlanul összeszedetlen, erősen impulzív, nem kifejtett bejegyzésre sikeredett, de hát most ennyire telik...Lesz jobb is!:-)

Doppelzimmer

Ma éjszaka is szállodában alszok. Ez nagyon jó, élvezem. :-) Mondjuk ki ne élvezné?!?! (Na jó, ilyet is tudok: az, aki nehezen viseli, hogy sokat kell utaznia, keveset van otthon, és az az "otthon" sem annyira egyértelműen definiálható.) Nem volt szimpla ágyas szoba, így kétágyasat kaptam. Kicsit drágábban, de azért nem a duplája az egyágyasnak. Pontosabban nem is kétágyas, csak egy, de az franciaágy.
Szeretem a nagy ágyakat! :-) Régen is szerettem. Már akkor is, amikor még minden este egyedül aludtam a nagy ágyban. Sőt, akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy én más mellett el tudok aludni. Nehezen alszok el, és mindenre felkelek. Idővel aztán változott a dolog. Most már szeretek nem egyedül is aludni. Igaz, nem tudok olyan sokat és mélyen aludni, de mégis jó. És most ez eszembe jutott. Most is jó lenne nem egyedül lenni. Elég volt pár nap, és tessék! Úgy beleszoktam a "jóba", hogy most itt nyavalygok, mert hiányzik az az érzés! :-) Pedig nagyon jól érzem magam. Tényleg! Itt vagyok egy szép kisváros szállodájának egy kellemes, kényelmes, duplaágyas!!!:) szobájában, most érkeztem meg az esti úszás, és szauna után, megvacsoráztam, csokit ettem, filmeket néztem. Csak hát valóban: nem volna rossz megosztani ezeket az élményeket valakivel...

"Illenau Psychiatrie"

Még középiskolás voltam, amikor kint voltam egy ideig Németországban, Achern mellet. Egy hétvégén meghívtak egy szabadtéri színházi előadásra, az egyik ottani osztálytársam játszott a darabban. A helyszín Illenau volt. Illenau Németország egyik legnagyobb, legrégebbi elmegyógyintézete volt. Az 1800-as évek közepén alapították, és a második világháborúig üzemelt funkciójának megfelelően. A legdurvább pszichiátriai eseteket is kezelték itt, és a háború során a legsúlyosabban sérülteket, a "gyógyíthatatlanokat" deportálták, és gázkamrákban kivégezték, mondván drága az államnak őket eltartani. Szóval ennek az intézetnek a régi főbejárata előtt volt felállítva a szabadtéri színpad, ott játszották a darabot. Már nem emlékszem, hogy pontosan miről szólt, de valamilyen II. világháborús témát dolgozott fel. Emlékszem, hogy a háttér kettő hatalmas, az elmegyógyintézet falára kivetített horogkereszt volt. Ahhoz, hogy ezt a jelképet használhassák, külön engedélyt kell kérni az illetékes hatóságoktól, és csak abban az esetben adják meg, ha az "művészeti, történelmi" vonatkozásban elengedhetetlen a hitelességhez. Itt megengedték... A darab után az osztálytársammal bementünk a főbejáraton, ott fel volt újítva egy szoba, az volt az öltöző. A többi rész azonban még úgy állt, ahogy azt a világháború után otthagyták, épp csak a berendezés volt már elhordva onnan. Éjszaka volt már, és elkezdtünk sétálni a folyosón, benéztünk a kórtermekbe. Azon a részen jártunk, ahol a legsúlyosabb betegeket "kezelték" (inkább tartották), mindenhol rácsok voltak. Félelmetesen misztikus volt, felállt a szőr a hátamon, megborzongtam, ahogy elképzeltem, hogy régen itt éltek ezek az érthetetlen, őrült emberek, akikről szinte semmit nem tudunk. Nem értjük, hogy mi történik akkor az emberrel, amikor megbolondul, mitől bolondul meg, mi számít már bolondságnak, stb... (persze a szociológia is, a pszichológia is definiál "deviáns" viselkedési formákat, de ezek szerintem abszolút szubjektív, önkényesen húzott határok -Témához kapcsolódóan tudom ajánlani Coelho: Veronika meg akar halni c. könyvét) Mindig is foglalkoztatott a téma, hogy milyen lehet bolondnak lenni, mit érezhetnek azok az emberek. Talán ha nem mérnök lettem volna, akkor most pszichiáter lennék. (Vagy sebész...) :-) Talán azért annyira érdekes ez, mert sosem kaphatunk választ, mert aki megbolondult, úgy sem tudja elmondani, aki meg el tudja mondani, az nem is bolond igazán... Olyan ez, mint az a kérdéskör, hogy mi történik az után, miután meghalunk: Érzünk-e valamit, jön-e utána valami, stb...Ezekre sem kapunk ezen a földön soha választ, mert aki tudná az igazságot, annak már nem áll módjában elmondani.
Ma a délutánomat egy még működő pszichiátrián töltöttem. Az "öngyilkos" sráchoz mentem be látogatóba, meg fordítottam, amit a pszichiáterrel beszélgettek. Mivel az orvosra várni kellet, pár órát a bolondokkal töltöttem a társalgóban. Igazából észre sem vették, hogy ott vagyok, hamar beilleszkedtem közéjük:-). Mindannyian ugyanúgy "tették a dolgukat", mint addig is. Egyikük az ablak és egy szék között mászkált fel, s alá, kezében dohánnyal, mintha azon gondolkodna, hogy mi is lenne a következő lépés a cigaretta csavarásához. Hárman több órán keresztül nézték a tv-t, rezzenéstelen arccal. Nem számított nekik, hogy éppen reklám van, vagy a filmnek a csúcspontja. Néha felálltak, elmentek pár percre, majd visszajöttek, és "becsatlakoztak" újra a filmbe. Egy fiatal, velem egykorú srác mindenkinek azt újságolta, kb félóránként ismételgetve, hogy neki mikrofont ültettek az agyába a rendőrök, a szemébe pedig kamerákat. Volt a kezében egy újság, amiből egész nap egyetlen egy újságcikket olvasott, hangosan, hogy a mikrofonba is hallják a rendőrök. Volt közöttük egy tőlem is fiatalabb, nagyon csinos lány is, aki pedig egy sarokban a párkányon üldögélt, cigizett, nézett maga elé, és időnként valamit mérgesen mondott a levegőbe. Félelmetes volt, néhányukon annyira látszott, hogy nem érzékelik maguk körül a világot. Annyira szeretném tudni, mi járhat a fejükben! Volt, aki például csak mosolygott mindenen. Vajon ő akkor boldogabb, gondtalanabb, mint akármelyikünk? Igaz az, hogy boldogok a tudatlanok? Mi meg sajnáljuk őket, pedig előfordulhat, hogy az ő szemszögükből mi vagyunk a sajnálatra méltók. Ez is dilemma...
A srác, aki tegnap felvágta az ereit, jobban van. Azt mondja, már nem akar meghalni. Remélem így van, bár azok után, hogy tegnap, még ittas állapotban azt mondta nekem, hogy tudja, hogy mit kell mondania a pszichiáternek, hogy kiengedjék, és akkor úgyis újra megteszi, így kicsit még aggódok. De legalább a tegnapit megúszta. Nem sokon múlott...

Miért csinálnak ilyet az emberek?!

Nem volt egy szokványos nap. Hajnali két óra van, és most érkeztem haza Osnabrückből (160 km) a pszichiátriáról....
Teljesen nyugodtan indult pedig a nap, délig aludtam, reggeliztem, elmentem Oldenburgba kirándulni kicsit, hazatértem, és leültem vacsorázni. Ekkor csörgött a munkatársam telefonja. Az egyik nálunk dolgozó srác felvágta az ereit, és meg akar halni... Természetesen mindketten autóba szálltunk, mentünk rögtön megnézni, hogy mennyire komoly a helyzet, nem csak túloznak-e a megijedt lakótársak. Nem túloztak, tényleg megvágta magát, mindkét kezén, és csupa vér volt. Próbáltunk vele beszélni, hogy jöjjön velünk, bevisszük a kórházba, részeg volt, ellenkezett, azt hajtogatta, hogy hagyjuk békén, mert meg akar halni., meg azt, hogy "nagyon fázik". Rémisztő volt, azt hiszem, ismerjük mindannyian a filmekből ennek a jelentését, hogy az már nagy bajt jelent. Nem húzódott sokáig a vita, mivel egy perc beszélgetést követően egyszer csak lassulni kezdett a mozgása, koordinálatlanná vált, majd a vérveszteség miatt összecsuklott. Alig tudtam elkapni, lefektettem a járdára, ahol álltunk. Ekkor már látszott, hogy tényleg komoly a helyzet. Hívtam a mentőket, a 112-t. Csörgettem egy darabig, nem vette fel senki. Nem volt időnk várakozni és gondolkodni, megfogtuk ketten a srácot, és befektettük az autó hátsó ülésére, és irány a kórház. Berohantam a bejáraton, elmondtam a portán, hogy mi történt, a portás meg teljes nyugalommal mondta, hogy "jól van, hozzam be", erre nyomatékosabban felvilágosítottam, hogy a srác eszméletlen, és egyedül nem tudom behozni. Erre kaptam tőle egy tolókocsit, tegyem be abba, és "útba igazított", hogy vigyem az első emeletre. Alig bírtam kiemelni, és beültetni a srácot a tolószékbe, nagyon nehéz egy össze-vissza csukló testet mozgatni, és bizony a súlyt is más így érezni. Tiszta vér volt az összes ruhája már... Felvittem a lifttel az ambulanciára, ahol persze senkit nem találtam. Bekopogtattam sorba az ajtókon, persze semmi válasz, így hát fogtam magam, és bementem, és elkezdtem orvos után kutatni. Pár perc után sikerrel jártam. Ők nem kapkodták el bizony a dolgot, pedig mi halálra voltunk rémülve.
Megkezdődött a kezelés. Infúziót kapott rögtön a nagy vérveszteség miatt, ekkor már eszméleténél volt, és csak azt hajtogatta továbbra is, hogy nagyon fázik. Az egyik kezét 8, a másikat 12 öltéssel varrták össze. Felvilágosított az orvos, hogy igazán nagy baj nincs, mert nem talált artériát, csak vénát. Ha artéria lenne, az bizony bőven másként nézne ki. Megmutatta azt is, hogy mi volt a "hiba", megmutatta, hogy hol kellett volna vágni, ha biztosra akar menni (persze ezt nem fordítottam le a srácnak...). Akkora volt a seb, hogy szépen meg is mutogatta az orvos az inakat, amik mozgatják az ujjakat, szépen látható volt az artéria is, ameddig éppen csak nem ért el a vágás. Közben folyamatosan azt mondogatta a srác, hogy fölösleges bevarrni, mert még az este ő úgyis meg fog halni, és úgyis kiugrik az ablakon. Mondta, hogy ígérjem meg, hogy ha meghal, felhívom a fiát, és megmondom neki, hogy szereti. Tisztára mint a filmekben! Nehéz volt bármit is mondanom, ezerszer átgondoltam, hogy mi lehet a helyes ilyenkor, de nem vagyok pszichológus, sem pszichiáter.
Átküldtek bennünket egy másik kórházba, mentővel vittek minket, én voltam a kísérő. Eddig még sosem voltam mentőautóban....Az első kórháznál, ahová elértünk, felvilágosítottak, hogy félreértés volt az orvosok között, mert itt nem fogadják a beteget. Tovább kellett menni, még 100 km-t, ott volt a legközelebbi pszichiátria, ahol volt hely. Bekísértem a srácot, és tolmácsoltam a pszichiáter és közte zajló beszélgetést. Hihetetlenül labilis volt. Néha még nevetgélt is az egész helyzeten, Minden orvos úgy ítélte meg, hogy benn kell maradnia, veszélyes lenne önmagára, ha kiengednék. Ezzel nagyon egyetértettem. Holnap megyek vissza a kórházba, mivel fordítanom kell majd a "terápiás beszélgetést".
Ezek voltak a "történések", csak azokat írtam le. Átélve egész más...
Hazafelé elhozott a mentő, útközben beszélgettem a mentőorvos asszisztenssel. Egy szimpatikus fiatal lány volt. 1,5 órát száguldottunk, volt időm körülnézni az autóban, és magamra is néztem. Csak ekkor vettem észre, hogy tiszta vér a ruhám. Biztos akkor lettem olyan, amikor magamhoz kellett szorítanom a fiút, hogy át bírjam emelni. Ahogy látta a mentős lány, hogy a véres nadrágomat nézegetem, egyből szívélyes és kedves, és szakszerű felvilágosítást kaptam: "Ne aggódj, kijön, a vér, csak először hideg vízzel ki kell öblíteni..."

Ismét dilemma

Van egy pár dolog, nevezhetjük "dilemmáknak", amiken sokat szoktam gondolkodni, és igazából sosem sikerül eljutnom a végkifejletig. Amiről most fogok írni, egyike lesz ezeknek. Számomra most nem aktuális a téma (de volt az...), azonban a közelmúltban mégis újból felszínre került, és elgondolkodtam.
Egy hülye "hasonlat", ami azonban talán segít megérteni az alapvető problémámat majd az összetettebb helyzet esetén: Maradok a Túrórudinál, kézzel fogható, és annyi mindent lehet vele szemléltetni...:-). Tegyük fel, hogy nagyon szeretjük a Túrórudit. De! Valami oknál fogva záros határidőn belül le kell mondanunk erről az élvezetről (mittudomén! fogyókúra, cukorbetegség, vagy ilyenek...nem is ezen van a hangsúly). És ez bizony számunkra a napnál is világosabban látszik! A nehézség pedig, mint mindig: az, hogy van választási lehetőségünk! (Ha nem is a legjobb, de a legkönnyebb, ha nincs választásunk, ha nincs döntéshelyzet, akkor "csupán" el kell fogadnunk, ami adott.)
A példánál maradva két dolgot tehetünk:
1. Lemondunk a Túrórudiról egy életre, szomorúan megválunk tőle, azonban mindig is szívesen fogunk visszagondolni a "vele töltött" percekre, mindig élni fog bennünk az íze, ahogy beleharapunk, és roppan a vastag, hideg csoki réteg, stb... Azonban mivel ilyen jó emlékek fűznek hozzá, bennünk marad egy örökös hiányérzet, bennünk marad a "Milyen jó is volt!", és a "Milyen jó lenne, ha még egyszer...!".
2. A másik dolog, amit tehetünk, hogy "megmentjük" magunkat a lemondás okozta szenvedéstől. Két kérdés merülhet fel. Az első: Hogyan? Nagyon egyszerű. Amíg lehetőségünk van, "túlesszük" magunkat, megutáljuk a Túrórudit, besokallunk tőle, addig-addig tömjük magunkba. Még akkor is, amikor már nem is kívánjuk igazán, már nem élvezet, hanem csak nyűg megenni. A második kérdés pedig: Mi ennek az ára? (Mert persze nem ilyen egyszerű a dolog, mint mindennek, ennek a "könnyebb útnak" is ára van...:-) ) Szóval az ára.... Már szinte le is írtam...Megutáljuk a Túrórudit, azt a Túrórudit, amely annyi szép pillanatot szerzett nekünk, amikor még igazán szerettük és kívántuk. Elromlanak az emlékek, már csak a telítettségre fogunk emlékezni, és arra, amikor annyit ettem belőle, hogy rosszul voltam tőle, hánytam meg ilyesmi. Viszont elérjük, hogy nem fogunk rá többet vágyni. Könnyű lesz az elválás.
Hát ez volt az egyszerű példa. A helyzet akkor bonyolódik egy kicsit, nem sokkal, csupán egy tényezővel, amikor az elvállást a Túrórudi is megéli. Nem árulok el nagy titkot, a bonyolultabb eset az, amikor az "elválás" mindkét szereplője érzésekkel rendelkezik, és egy kapcsolatról beszélünk, amelynek valami oknál fogva idővel véget kell érnie, mert nem az a már korábban emlegetett "végtelen". Ebben az esetben újabb kérdések merülnek fel: Ki szabad, kell várni, amíg a kapcsolattal annyira "jóllakok", hogy már ne kívánjam, és könnyű legyen az elválás, és persze mindebben a társat eszközként, asszisztáló személyként használjam, mert én már tudom, hogy csak a levezető, "kivezető" végjátékot játszom? Vagy ez önzőség? Vagy ha segíteni akarok.... Hogy segítek? Ha megutáltatom magam a másikkal, könnyítve ezzel az elvállást, lerövidítve a szenvedést, de persze bemocskolva, semmibe véve, eltörölve az elmúlt együtt töltött idő szép emlékeit, és persze magamat is? Vagy a csúcson kell abbahagyni, tudatosan és "erővel" elválni, és szeretettel emlékezni egymásra, még ha ez fáj is? Vállalni azt, hogy megmaradjon örökre az érzés, hogy "Mi lett volna, ha...?", "Megtettem mindent?", "Nem kellett volna még egy esélyt adni a kapcsolatunknak?" stb...?
Én nem tudom...Még mérlegelek, és majd ha eljön az idő, hogy döntenem kell, döntök. Valahogy...

Soldier of fortune

Ma reggel visszajöttem Németországba. Kicsit szomorkás volt a hangulatom, mert valami véget ért, ami jó volt. Mint amikor a tengerpartot hagyom el. Az élet „drogjai“, és az elvonási tünetek. Amíg a repülőre várakoztam a terminálon, zenét hallgattam, felidéztem emlékeket az elmúlt két hét nem kicsit kusza, és zavaros eseményeiből. Nem próbáltam értelmezni, csak felidézni. Most nem próbálom összefoglalva leírni a történéseket, csak kiemelek pár sort a dalszövegekből. Úgysem tudnék pontos leírást készíteni, mert magam sem látom át teljesen az egészet, és amit meg esetleg tudnék, az pedig túl személyes, talán nem ide való. Nem fogja senki „viszontlátni“ magát a blogomban, nyugalom. Na jó, talán leheletnyit mégis… :-)

Peter Bjoern: Young folks

„…it doesn't matter what we do
where we are going to
we can stick around and see this night through…“

Ville Valo: Summer wine

„Strawberries cherries and an angel's kiss in spring…“
„And I will give to you summer wine…“

Plain White: Hey there Delilah

„But girl tonight you look so pretty
Yes you do
Time Square can't shine as bright as you
I swear it's true…“

Bangles: Eternal flame

„Close your eyes, give me your hand, darling
Do you feel my heart beating, do you understand?“

„I watch when you are sleeping…“

Extreme: More than words

„All you have to do is close your eyes
And just reach out your hands and touch me
Hold me close don't ever let me go“

Peter Cincotti: Goodbye Philadelphia

„And I would lay your body down and rock your tears away
But it's much too late for now to be like yesterday“

„I hope you find somebody who
Will love you like I do…“

Piramis: Kívánj igazi ünnepet

„Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek,
Ahogy szeretnéd hogy szeressenek!“

„Kívánd, hogy mindaz, amit ma éjjel gondoltál,
Ugyanúgy igaz legyen holnap s holnapután…“

Máté Péter (Rúzsa Magdolna): Most élsz

„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.“

Piramis: Kóbor angyal

„Nincs egy lány, nincs egy lány, akit szerethetnél.”
„Nincs egy lány, nincs egy lány, akit megölelhetnél.“

Robbie Williams: Feel

„I just wanna feel real love, Feel the home that I live in“

Katie Melua: If you were a sailboat

„Sometimes I believe in fate,
But the chances we create…“

Szinetár Dóra: Arra születtem

„…Arra születtem, hogy felnőtt is legyek
S megértsem a szóból azt amit lehet
S végül arra jöttem én a világra,
hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába…“

„…Arra születtem, hogy megszeressenek
S megszeressem, én is azt akit lehet
Arra születtem, hogy boldog is legyek
S tovább adjam egyszer az életemet…“

R.E.M.: Losing my religion

„Oh no, I've said too much
I haven't said enough“

„But that was just a dream
Try, cry, why try?
That was just a dream
Just a dream, just a dream
Dream“

Kansas: Dust in the wind
„Dust in the wind, all we are is dust in the wind.“

Robbie Williams: Feel

„…not sure I understand…“

„Itthon“ vagyok a németországi lakásomban. Holnap folytathatom a munkámat. Reggel utazok is egy számomra új és ismeretlen városba. Vár az ismeretlen, és az új kihívás. :) Éppen a bőröndömet készítem holnapra elő, és keresek szállodát, ahol holnaptól egy pár napig aludni fogok, közben zenét hallgatok…

Peter Cincotti: Goodbye Philadelphia

„Freedom means a lot to me
In between the place I’ve been
And where I’m goin’…“

Deep Purple: Soldier of fortune

„I guess Ill always be
A soldier of fortune…“

Carpe diem? - és a végtelennel való osztás

Tényleg ennyire egyszerű? Van ebben határ? Van, ez biztos. (Film: Candy) Valahol... De hol? Mi a sok? Meddig mehetek el? Éljek a mának?
A heroin jó....Azt mondják. Felemel, állítólag leírhatatlanul szabad és aufórikus érzés. A halálba visz, de "ma" jó... Élj a mának. Éljek a mának, és holnap haljak meg? Vagy ha nem is halok meg: szenvedjek, mert belementem, és mert utána le kell mondanom róla? Meddig mehetek bele, hol van az egyensúly a mámor és az azt követő szenvedés, áldozatok között? Nem a drogokról beszélek már, pontosabban nem a hagyományos értelemben vett drogokról, hanem az élet drogjairól, amelyeknek ilyen a hatásmechanizmusa, kisebb nagyob függőséget okoz, mert jó amikor benne vagyok, és rossz feladnom, amikor abba kell hagynom, le kell mondanom róla. Egyszerű példa egy ártalmatlan, saját életemből vett "drogról": nyaralás tengerparton, forróság, napfelkelte a parton, koktélok, vacsorák, romantika, szex... Majd tíz nap után, úton hazafelé, görcs a gyomorban, gombóc a torkomban... Nem akarom, maradni akarok. Nem is kellett volna elmenni, hogy ne fájjon utána? Nem, ezt nem gondolom.
Most nem nyaralás, nem is drogok: Film: "Mielőtt felkel a nap" Egy éjszaka, egy tökéletes... Folytatás a realitásban esélytelen. Akkor kár volt belemenni, ha egyértelmű, hogy nem lehet folytatás? Érdemes egy éjszakáért szenvedni? És kettőért, vagy háromért érdemesebb, vagy mindegy, hogy egy, három, öt, vagy húsz, ha úgysem lehet "végtelen"? Ez tiszta matematika vajon, amikor mindegy, hogy 1 osztva a végtelennel, vagy 30 osztva a végtelennel, úgyis nulla lesz az eredmény, és az egyetlen kivétel csupán a végtelen per végtelen? Az lesz matematikailag az egyetlen különböző eredmény... ( ja, és mellékesen az sem sok, csupán 1 :-) )
Egy pár napja bizonytalan vagyok, pedig szeretek biztos lenni a dolgomban. De most annyira jó, hogy ez sem zavar. Jah, és nem nekem kell döntenem ez esetben. Milyen jó is tud ez lenni!? :-) (Na persze nem mindig...)
Most döntsd el helyettem, hogy több-e a három, mint a kettő. Várom a választ....

"...ez itt az én hazám..."

Ma vezettem. Viszonylag sokat, Törökbálintról Miskolcra. Megnyugtat a vezetés, főleg éjszaka. Szeretem, ahogy magam mögött hagyom a kilométereket, szól a rádió, elgondolkodok, megnyugtat a sötét monotonitás. Olyankor magam vagyok, és tényleg magam, ki tudok zárni mindent, ha akarok. Ha tudom, hogy még órákon át vezethetek a hosszú autópályákon, száguldva át egy országon keresztül, akkor olyan érzésem van, mintha enyém lenne a világ. Ma mégis kicsit másként alakult...
Nyáron Bulgáriában voltam, busszal utaztunk, Románián keresztül. Amikor idegen tájakon, országokban utazok, mindig figyelek. Figyelem a vidék, a házak hangulatát. Nem a fontos épületeket akarom főként megjegyezni, hanem azt, hogy milyen érzésem volt, amikor ott jártam, milyen vizuális, és egyéb érzékekre ható élmények értek. Románia egyszerű volt, puritán, lepusztult... Minden régi volt, elöregedett, a házak, az utak, az udvarok, a szegénység átütött mindenen. Hogy milyen érzés kerített hatalmába? Együttérzés, sajnálat...Ma Kistarcsa és Kerepes környékén járhattam, amikor belémnyilalt a felismerés. "Én már éreztem ezeknek a házaknak, ezeknek az utaknak, településeknek a hangulatát!" Majd az újabb szomorú felismerés: "Nem, az emlék nem az egyik legutóbbi Budapest-Miskolc utamról származik". A viszonylagos érzésem: "Romániában vagyok!!!"Igen, viszonylagos. Nem Románia, mégis annak hatására, hogy egy pár (5) hónapig nem ezt láttam, már viszonylagosan annyira lepusztultnak tűnik, hogy olyan érzetet váltott ki bennem, mint amikor Romániát hasonlítottam Magyarországhoz. Elkeserített a tudat, hogy bizonyára azok a tőlünk fejlettebb államokból érkező külföldiek is (akiknek nem csak 5 hónapos a hasonlítási alapjuk!) ugyanazt érezhetik nálunk, mint amit én Romániában. Valamiféle furcsa szégyenérzetet kelt bennem ez. Valami miatt szégyenkezek, amiről igazán nem tehetek, nem én tettem ilyenné. Mégis bennem van az érzet. Na ezért furcsa.
Elmentem bevásárolni a napokban. Régen nem bóklásztam itthon boltban, mint régebben, de most volt egy pár órám erre. Egyszerűen el voltam hűlve az árakat figyelve. Nem akartam hinni a szememnek. Én egészen eddig azt hittem, hogy Magyarországon azért még mindig olcsóbban megkapok mindent, mint Németországban. Most be kell látnom: tévedtem. Be kell, hogy valljam, volt olyan dolog, amit venni terveztem, de ahogy megláttam az árát, meggondoltam magam. Nem mintha nem lett volna nálam annyi pénz, de felháborító volt, nem voltam hajlandó érte annyit kiadni, pláne tudva azt, hogy egy hét múlva azt kinn sokkal olcsóbban megvehetem. Szomorú, felháborító, elgondolkodtató, elkeserítő. És ezek után felteszi sorjában a "rég nem látott, hazánktól messzire szakadt vándornak" minden rokon, barát, ismerős a kérdést: "Na és milyen kinn élni?" Én pedig tömören, az igazat mondva ennyit tudok mondani: "Jó....Könnyebb..." A következő megszokott kérdés: "Akkor el tudod képzelni, hogy életed végéig ott élj?" Erre én: "Most jó. Maradok még... Jó darabig..." A kitérő válasz nem szokott elég lenni: Na jó, de akár életed végéig?" A válaszom bizonytalanul: "...nem tudom mi lesz...". Értetlenül állnak, és álltam magam is a látszólagos ellentmondás előtt. Ha ott minden jó, itt meg minden romlik, ott minden könnyebb, itt pedig minden bonyolultabb, akkor miért nem annyira egyszerű és egyértelmű a döntés, mint amilyennek az első ránézésre tűnik?! Feltettem már magamnak korábban is ezt a kérdést. Ma megkaptam a választ: Több órás vezetés után, kicsit elfáradva közeledtem Miskolc felé. Már sötét volt. Közel jártam. Egy kis emelkedős rész közeledett, töretlen lendülettel felhajtottam... A tetejére érve elémtárult Miskolc. A fények, a cementgyár, az avas...Akaratomtól függetlenül mosolyra húzódott a szám. Nem is értettem hirtelen, miért...Nem volt pedig semmi vicces, mókás, nem volt semmi új, semmi szokatlan. Ezzel a mosollyal az arcomon értem be a városba...

http://www.youtube.com/watch?v=Vk1QQP7O3dM

a kreativitás és a Paprika TV

Németországban nincs tv-m. Illetve van, csak nem nagyon nézek benne semmit. Illetve nézek, de csak filmeket, DVD-ről. A filmeket sosem hanyagolnám el. Erre még majd bizonyára vissza fogok térni, amennyiben a "blogírási szenvedélyem" ilyen töretlen marad, mint amilyen töretlen most két nap után...:-) Meg kell, hogy mondjam, nem is nagyon hiányoznak az ostoba műsorok a tv-ből. Persze megnéztem, amikor itthon éltem, de minek?!?! Most ennyivel több időm van. Ami hiányzik, az a Paprika TV. Szerettem nézni...Mindig néztem: evés előtt, evés közben, evés után, lefekvés előtt (nem, lefekvés után már nem :-) ) Szeretem az ételeket, szeretek főzni, művészetnek, kreativitásnak tartom. Másban nem nagyon vagyok igazán kreatív, sajnos...Szeretnék pedig az lenni, de hát ez nem úgy megy, erre születni kell. Én nem erre születtem. Csak tudatosan tudok kreatív lenni. Állítólag pedig lehet fejleszteni. Tudatosan. Volt egy tanárom általános iskolában, irodalmat tanított. Egyik alkalommal behozott magával egy magnót, és az óra vége előtt öt perccel, az órát úgymond félbeszakítva, bekapcsolta a magnót, zenét játszott le rajta, és kitett a magnó mellé egy képet. Csak annyit mondott, hogy figyeljünk csendben. Nem nagyon tudtuk mire vélni a dolgot. Figyeltük a képet, hallgattuk a zenét... És ez így ment egy pár hónapon keresztül, minden óra utolsó öt percében. Az utolsó alkalommal is megszólalt a zene, és kikerült a kép...Egy fekete lap volt, semmi minta, semmi extra... Ezután az alkalom után kérdezett meg bennünket először, hogy mit "láttunk", mit éreztünk, mit gondoltunk. A zene képes érzéseket kelteni, erre volt kíváncsi, erre igyekezett rávezetni minket. Attól jobban már csak az illatok képesek belőlünk érzéseket, olyakor akár érzelmeket is kiváltani... Egy-egy évekkel korábban használt parfüm illata képes már-már rémisztően közelivé hozni a múltat... Hetedikes lehettem, amikor ezt a zenés asszociációs "játékot" játszottuk. Most a napokban, körülbelül 10 év elteltével eszembe jutott, és elkezdtem kísérletképpen újra játszani. Hajnali 4 óra, hanyatt fekve az ágyon, a fekete plafont bámulva: Ville Valo and Natalia Avelon - Summer wine; Mattafix - Living Darfur; Peter Cincotti - Goodbye Philadelphia (ezek voltak éppen a 'playlist'-ben); Meglepően pontosan leírható érzések, helyzetek, színek, illatok jelentek meg. Le tudnám írni...De most biztos nem teszem. Aki akarja, majd kipróbálja. Úgyis más az mindenkinek, és ti nem azt látnátok, éreznétek, amit én :-). Ja, és úgy az igazi, ha elvonatkoztatunk a szövegtől, nem is figyeljük. Angolul nem tudók előnyben, illetve a "Living Darfur"-nál egy rész nem is angol, tehát ott könnyű...:-)
Szóval így is kicsit próbára tettem kreativitásomat, de amiben ezt igazán ki tudom élni - és itt kapcsolódnék is a címben kiírt tárgyhoz - , az a főzés. Szeretek ötleteket meríteni a Paprika TV-ből, illetve bárhonnan máshonnan. Azonban szeretek csak úgy, saját szakállamra kísérletezgetni, játszani a fűszerezéssel, mennyiséggel, összetétellel. Persze olvasgatok gyakran recepteket, megtanulom, tanultam az alapvető főzési fogásokat, ismerkedek a fűszerekkel, olvasok róluk (párat termesztek is, majd idővel azért még bővítem a "kollekciót"). Az alapvető tudásanyagra szert kell tenni, hogy kiélhessük a kreativitásunkat, de nem szabályokat kell megtanulni, hogy hogy kell, hogy kötelező. Az írók, költők, megtanulják a betűket leírni, ezeket használják, és ebből alkotnak. Én is csak a főzés "betűit" tanulgatom, nem akarok mondatokat "idézni", az "írással" pedig kedvem szerint, érzéssel, kreativitással kísérletezek...(Persze nem mondom, hogy egy-egy nagyon sokatmondó "gondolatot" nem használok fel "idézetként" a saját művem megalkotásában:-) )
Ma kakukkfüves, rozmaringos, mozzarellás pulykamellet sütöttem egy fedeles bolgár agyagedényben, kevés hagymakarikával, sárgarépa szeletekkel, brokkolival, kevés ecettel. Jól sikerült. Ilyenkor örülök, és elégedett vagyok :-). Annyira gyönyörűek az ételek, az illatok, sőt, számomra még az alapanyagok is! Az elmúlt öt hónapban több ezer tonna húst láttam. Más lehet, hogy undorodott volna tőle, a sok "legyilkolt" malac látványától. Engem lenyűgözött, majdhogynem rabul ejtett a látványa. Én szeretem a malacokat, de szerintem ők egy nemes célért halnak meg. Aranyosak egyébként tényleg, szoktam őket látni néha még a teherautókon, ahogy megérkeznek. Olyan kis buták, meg büdösek is, de mégis aranyosak, kis kucuk ( Schweinchen, ahogy németül mondjuk, megpaskolva a hátsójukat:-D )
Szeretek az élelmiszeriparban dolgozni:-) Egyszer majd lesz saját éttermem! Majd ha gazdag leszek, csak úgy, kedvtelésből...:-) Nem, ez nem tartozik a "Túrórudi" kategóriájába. Ez a "Mit csinálnék, ha lenne 1 milliárd forintom" kategória. Ilyennek is lenni kell. Jó vágyakozni is. Csak kell tudni különbséget tenni...
Bevásároltam, főztem finomat, vacsora után zenehallgatás közben megittam két Gin Tonicot, csak mert jól esett, és mert megtehettem, leírtam pár gondolatomat... Ma ez volt a napi betevő "Túrórudim".

"Szabadság"

Nem, nem kívánok túl mélyre menni a témában. Nem kívánok politikai, szellemi, sajtó és egyéb komolyan hangzó jelzőkkel illetett szabadságról írni. Szabadságon vagyok...Életemben először. Nem is csoda, hiszen életemben először dolgozok! (Mármint hivatásszerűen, hosszabb távon.) :-)
Életem első szabadnapján hajnali fél ötkor keltem. Nem kell rögtön elkezdeni sajnálni, ez nem is annyira meglepő, mivel kicsit össze van zavarodva a bioritmusom. A munkám miatt is az utóbbi jó pár napban mindig más időpontban feküdtem és keltem, kicsit elveszítette számomra hagyományos jelentését az éjszaka, nappal, délelőtt, délután, reggeli, ebéd stb. ... Viszont így két egymást követő napon is láttam a napfelkeltét. Tegnap a repülő fedélzetéről, a fellegek felett szállva, ma pedig a saját kis szobám erkélyéről. Repülőről nézve szokatlan, misztikusan furcsa, és gyönyörű volt, az erkélyről nézve pedig megnyugtató, meghitt. És onnan éreztem az illatát is...:-).
Egy ideje megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy szeretnék nagyon-nagyon sok mindent megélni, látni, tudni, megismerni, megtenni, elérni. Ez annyira nem meglepő dolog, hiszen ez eddig is bennem volt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem is voltam, vagyok egyedül a világon. Meg persze az ember alapvetően csak azzal, hogy "él", sok mindent "megél, meglát, megtud, megismer, megtesz, elér". De én ezt mostantól tudatosan akarom cselekedni. Eddig nem voltam elég tudatos...Pontosabban: ettől lehet még tudatosabban is! Meglepő módon ezt az elhatározásomat egy e-mailben küldött ppt-nek köszönhetem! (Köszi Tamara:-) ) Pedig a szokványos "megmondjuk a nagy frankót a világ dolgairól, és küldd el legalább 1100 ismerősödnek, és nagy szerencse ér" típusú levelek nem szoktak meghatni, de ez nem ilyen volt. Legalábbis számomra mondott valamit. Persze ez az elhatározás nem az első eddigi rövid kis életemben... Még a "régmúltból": "Miért nem eszek Túrórudit, amikor szeretem is, meg is vehetném magamnak, semmi akadálya nincs?!?! Akkor elkezdtem "Túrórudit enni", és habár a túrórudievés a mai napig megmaradt, a valódi jelentése és mondanivalója kicsit feledésbe merült. (Sajna Németországban nem lehet kapni, úgyhogy ott most egészmogyorós csokival helyettesítem(: )
A szabadság kitűnő lehetőség a tudatosság újrakezdésére. De vajon szabadság (Urlaub) kell az újrakezdéshez, vagy megtehetem bármikor, elég hozzá csupán a szabadság (Freiheit) ?? (Kivételesen a német nyelvben ezt könnyebb megkülönböztetni.) Egyelőre mindegy...
A mai "Túrórudim" (az igazi mellett!) egy vacsora volt a Lovagkirály étteremben. (www.lovagkiraly.hu) Törökbálinton van, gyakran elmentem mellette az elmúlt 3 évben, benne sosem jártam. Eddig... Meghívtam az egész családot egy vacsorára. Miért? Mert vágytam rá (nem csak az étteremre, hanem magára az eseményre is), és mert szabadon megtehettem. Számomra ezen van a hangsúly: "szabadon", és "megtehetem".Azt természetesnek tartom, hogy nem teszünk meg mindent, amire vágyunk, hiszen előfordulhat, hogy nincs rá lehetőségünk, módunk. Lehet szó anyagi, térbeli, törvényi, erkölcsi stb. akadályoztatásról. Ezeket most nem részletezem, csupán hogy szemléltessem, mire gondolok, példaként felteszek két költői kérdést: "Mit tennél, ha egy hétig láthatatlan lennél?""Mit tennél, ha lenne 1 milliárd forintod?" Amint magadban őszintén megválaszolod a kérdéseket, megértheted, mire gondolok... Azonban ahol a lehetőségeink és vágyaink találkoznak, ott nem szabad mulasztanunk. Hogy mulasztottam-e eddig? Igen. Hogy fogok-e ezután is? Igen. Viszont igyekszem majd kevesebbet. Az egyszerű helyzetekben nem is lesz nehéz dolgom. (Túrórudit enni, elmenni vacsorázni...) Két dolog nehezíti azonban a mulasztások elkerülését: a lehetőségek és vágyak találkozásának felismerése, és a valamiféle félelemből fakadó tehetetlenség. Igyekszem majd nyitott szemmel járni... Igyekszem majd összeszedni a bátorságomat...

Szabadságon vagyok. Szabad vagyok? Csak most vagyok szabad? Mikor vagyok szabad? Ha nincsenek kötöttségeim? Mindig vannak kötöttségeim. Sosem vagyok akkor szabad?El tudom fogadni a kötöttségeimet. Ha dolgozok, több van, most valamivel kevesebb. Szabadnak érzem magam. Most is, és akkor is. Akkor most sosem vagyok szabad, vagy tényleg mindig "szabad(ságon)" vagyok?!